Diogenészt, a Nagy Sándor korában élt, bölcs filozófust egy nap meglátta egy udvari ember, amint az út szélén egy kis tálkából zabkását evett. Megállt mellette és így szólt hozzá: „Tudod, Diogenész, ha megtanulnál behódolni a királynak, mint mi, soha többet nem kellene zabkásán élned.” Diogenész fel sem nézett, csak evett tovább és így szólt:
„Ti pedig, ha megtanulnátok zabkásán élni, mint én, soha többé nem kellene behódolnotok a királynak .”
Behódolni könnyebb. Nem csak a királynak, aki szimbolizáljon most mindenféle földi hatalmasságot, vagy egy nálunk erősebb valakit, hanem magunknak is. Magunknak behódolni azt jelenti, a könnyebbik utat választani. De miért is lenne ez baj? Miért probléma az, hogy az ember a kisebb ellenállás felé mozdul el egy döntéshelyzetben, miért kellene rosszallóan magamra gondolni azért, mert nem a küzdelmes utat választottam, hanem a könnyebbet?
Ez valahol belénk ültetett védőprogram is, nem? Persze, valahol igen.
Egészen ősi beidegződés ez, hogy a döntéseinket az határozza meg, hogy melyik választás eredménye jár kisebb energiabefektetéssel. Nyilván, ha egy nyulat is el lehet ejteni a mamut helyett, akkor ne bajlódjunk a mamuttal, még végül elfáradunk, netán megsérülünk.
Alapvető tétel tehát, hogy a kisebb energiafelhasználással járó dolgokat inkább válasszuk akár lelki kihívásokról van szó, akár fizikai valóságunkban megoldandó feladatokról.
Ennek nyomán tehát érthető az előbbi mondatom: behódolni könnyebb. Nem csak a királynak, hanem magamnak is. Sokszor jön elém ez a kis történet Diogenészről, életem azon pillanataiban, amikor választanom kell, hogy a kitűzött célt hogyan érjem el. Csak egy példa. Lelkipásztorként szeretném, ha sok emberhez eljutna az örömhír, az evangélium, hogy van Szabadítónk, van igaz Istenünk! Könnyebb lenne az embereket lelkiismeretfurdalás keltéssel, meg mindenféle borzalmas végső következménnyel ijesztgetni, hogy ha nem térnek meg, mi lesz velük. Biztos sokan jönnének a templomba, félelemből. Statisztika, létszám pipa. De ha nekem tényleg van Szabadítóm, aki mindenekelőtt a félelmeimből, sőt a haláltól való félelmemtől megszabadított, akkor hogyan is tehetném ezt!
Szó sem lehet róla, marad a nehezebb út, és nem engedhetek a saját kényelmem, a könnyen elérhető célnak való behódolásnak! Meg kell tanulnom, idézőjelben zabkását enni, tehát önmagamat fegyelmezve, a Jézusi úton járni. Aki megtehette volna, hogy mennyei seregek hadával győzi meg az embereket az igazáról, de ehelyett a személyes példamutatást, áldozatot választotta. Nem lehet más eszköze a keresztyén embernek ma sem, csak ez!
Hajdú Szabolcs Koppány jegyzete
Az előző rész itt tekinthető meg:
