Van valami egészen különös abban, ahogyan a gyerekkorunk karácsonyára emlékszünk. Mintha minden kicsit halkabb lett volna, kicsit melegebb fényű, kicsit lassabb. Nem volt jobb, csak… más. És ahogy közeledett az ünnep, azon kaptam magam, hogy újra és újra ezekhez az emlékekhez térek vissza.
(Fotó: Unsplash)
Például a csillagszóróhoz. Ahhoz az igazihoz. Amikor apukám meggyújtotta, mi pedig lélegzetvisszafojtva néztük, nehogy túl hamar elégjen. Ma már inkább azt számoljuk, hogy nehogy leessen, nehogy megégesse a gyereket, nehogy baj legyen. Akkor meg csak álltunk, és hittük, hogy ez a szikra tényleg varázslat.
Ugyanilyen varázslat volt a szaloncukor is. Nem tálban várt, nem külön dobozban, hanem ott lógott a fán, és mi „véletlenül” mindig pont arra jártunk. A papírt persze visszatekertük, mert azzal együtt volt teljes az élmény. A család pedig pontosan tudta, mi történt, de senki nem szólt. Ez is része volt a játéknak.
(MTI Fotó: Benkő Imre)
És ott voltak a felnőttek. A titokzatos suttogás, az összekacsintás, a „most ne gyertek be!” mondat, ami természetesen azonnali belső késztetést indított el bennünk, hogy dehogynem. Akkor még nem tudtunk mindent, nem láttunk át mindent, és ez jó volt.
A karácsony egyik legnagyobb ajándéka maga a titok volt.
Az ünnepi tévéműsorokra is egészen máshogy emlékszem. Nem lehetett visszatekerni, nem lehetett „majd holnap megnézni”. Ha lemaradtál, lemaradtál. Ezért volt ünnep az esti mese, a Disney délután, az egyetlen karácsonyi film, amit akkor adtak. Most végtelen a kínálat, mégis ritkán ülünk le ugyanazzal az izgatottsággal.
(MTI Fotó: Horvát Éva)
A fán pedig nem passzolt minden tökéletesen. Volt papírlánc, ollóval kivágott dísz, kicsit ferde angyalka. És volt illata. Nem tudom pontosan, miből állt össze, de mai napig felismerem. Az alkotás része volt az ünnepnek, nem csak az eredmény.
Emlékszem az esti sétákra is. Vacsora után, vastag kabátban, csendben. Néztük a fényeket, hallgattuk a lépteink zaját a ropogó hóban. Nem volt célja, nem volt program. Csak mentünk. Ma sokszor azt érzem, hogy mindezt bele kellene sűrítenem egy napba, mert ezek adták a régi ünnepek igazi esszenciáját.
(Fotó: Unsplash)
És talán ez az, ami a leginkább hiányzik: a lassú idő. Amikor nem akartuk „letudni” a karácsonyt.
Nem volt lista, nem volt időkeret, csak jelenlét. Készülődés, várakozás, nevetés. Nem történt semmi különös — és éppen ettől volt különleges. A gyerekkor karácsonya nem azért tűnik varázslatosnak, mert minden tökéletes volt, hanem mert ott voltunk benne. Teljesen!
És jó hír, hogy ez az egyetlen szokás, ami nem tűnt el végleg. Csak újra kell tanulnunk. Én így indulok neki a mai szentestének, és kívánom nektek is, hogy lassítsátok le az időt, mert képesek vagytok rá!
