(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Szarvas József a magyar színházi és filmes világ egyik legsajátosabb hangú alakja. Debrecenből indulva jutott el a hazai színjátszás élvonalába, játszott a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban, és számos emlékezetes filmszerep fűződik a nevéhez. A nagyközönség az Üvegtigris kultikus figurájaként, a Zimmer Feri szerethető alakjaként ismeri, de színpadi munkássága legalább ilyen jelentős.
Sikeres pálya áll mögötte – pedig volt valami, amit sokan már az elején „problémaként” azonosítottak benne.
Egy tanyán nőtt fel, olyan környezetben, ahol sem víz, sem villany nem volt a házban.
„Egy tanyán minden úgy van, hogy az ember megcsinálja”
– mondja természetességgel a Duna Hogy volt?! műsorában. Mindössze egy Sokol rádiójuk volt, amin kersztül falta a slágereket. Tízévesen beleszeretett Kovács Kati hangjába, és megszületett benne egy vágy, amely akkoriban inkább tűnt képzelgésnek, mint tervnek.
Amikor az iskolában megkérdezték, mi szeretne lenni, gondolkodás nélkül rávágta: táncdalénekes. A tanító erre beírást adott:
„A gyermek notórius képzelgő”
Otthon pedig jött a jókora atyai maflás: „Mit nótorizálsz te?” – idézi fel nevetve. A történet ma már anekdota, de akkor még világos üzenet volt: nem minden álom fér bele a valóságba.
Az új Nemzeti Színház színházavató elõadásán – március 15-én – Madách Imre: Az ember tragédiája címû drámai költeményét mutatják be, Szikora János rendezésében. A képen: Pap Vera, Éva szerepében és Szarvas József, Ádám szerepében. (MTI Fotó: Sándor Katalin)
A vágóhídtól a színházig – kerülőutak önmagunkhoz
Később a kollégiumban is mindig őt kérték mindig, hogy énekeljen – miközben énekből kettest kapott. Szakmunkát tanult, majd két évig a debreceni vágóhídon dolgozott. És még ott sem tudott elszakadni attól, ami belülről hajtotta: megalapította a Húsosok amatőr színjátszó csoportját. Ez volt az a pont, ahol a „képzelgés” lassan formát öltött.
Innen vezetett az út a Csokonai Színházba, ahova segédszínésznek jelentkezett. Az igazgatói beszélgetés pedig – ahogy ő meséli – egyszerre volt földhözragadt és sorsfordító. Két „bajról” esett szó: az egyik, hogy a színház kevesebbet tud fizetni, mint a vágóhíd. A másik: „a szeme”.
(Forrás: MTI Fotó: Kallos Bea)
„A másik a szeme” – amikor megszületik a probléma
Szarvas József bémulásos kancsalsággal született, gyerekkorában kétszer is megoperálták a szemét. Saját elmondása szerint ez sokáig nem jelentett számára semmiféle gondot.
„Ha valakire ráköszöntem, a fél osztály köszönt vissza”
– mesélte nevetve. Nem zavarta, nem határozta meg, egyszerűen az élete része volt.
A fordulópont akkor jött, amikor felvették egy színházhoz. Az igazgató – „Jóska bácsi” – leültette, és két „bajról” beszélt. Az egyik az volt, hogy a színház kevesebbet tud fizetni, mint a vágóhíd, ahol korábban dolgozott. A másik pedig: „a szeme”. És ami addig nem volt probléma, az hirtelen azzá válik – mert valaki annak nevezi.
(Forrás. MTI/Komka Péter)
Humor mint önvédelem – és önismeret
A történet azonban nem egy sértettséggel teli vallomásba fordul, hanem nevetésbe. A stúdió közönsége hangosan kacag, amikor Szarvas József mesél, és nem véletlenül. Az önirónia, amellyel saját adottságához viszonyul, felszabadító erejű.
A beszélgetés után be is vágják az Üvegtigris ikonikus jelenetét: „Ki a főnök?” – „Ő…” – hangzik el, miközben senki sem tudja pontosan, kire néz. A poén működik. Nem ellene, hanem vele együtt.
Ez a különbség kulcsfontosságú: nem elszenvedője a helyzetnek, hanem ura annak.
Önazonosság, amit meg kell tanulni
A siker azonban nem jött gátlások nélkül.
„Attól kezdve nagyon sokáig frusztrált és zavart voltam”
– mondja őszintén. A főiskolán, majd amikor beindultak a filmes munkák, komoly belső munka várt rá.
„Nehéz volt nekem megtanulni, hogy ez vagyok én. Én így vagyok önazonos, engem így kell elfogadni.”
Beszélt arról a gátlásról és szorongásról is, amely a saját tükörképével szemben alakult ki benne. Olyan belső harcról, amelyet nem lehet egyik napról a másikra megnyerni. „De aztán csak sikerült” – mondja egyszerűen. És ebben az egyszerűségben ott van minden.
A műsorban mesélt még többek között a főiskolai évek küzdelméről, a Vígszínház és a Nemzeti Színház időszakáról, a Kaszás Attilával való barátságáról, valamint arról is, hogyan érettségizett le a színház mellett. Nem hőstörténetként meséli el mindezt, hanem útként: sok kanyarral, humorral és tanulással.
Mi egyáltalán a probléma?
Szarvas József története rámutat valamire, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: a probléma gyakran nem objektív valóság, hanem értelmezés kérdése. Létezik-e önmagában, vagy mi ruházzuk fel jelentéssel? A színész esetében az derül ki, hogy ami mások szemében akadály, az az ő kezében eszközzé válik. Nem tagadja le, nem harcol ellene, nem sértődik meg miatta – hanem beépíti az identitásába. Így lesz belőle humor, karakter, emlékezetesség.
Szarvas József pályája nemcsak művészi sikertörténet, hanem gondolkodásmód-lecke is. Arról szól, hogy az önismeret és az önelfogadás képes átalakítani a nehézségeket.
Nem minden helyzet vicces – de ha képesek vagyunk néha nevetni önmagunkon, már nem vagyunk kiszolgáltatva neki.
És talán ez az igazi életigenlés: amikor nem megváltoztatni akarjuk azt, akik vagyunk, hanem megtanulunk jól bánni vele.
(Forrás: MTI/Máthé Zoltán)
