Az LGT 1974. (Forrás: MTI /Fotó: Bara István)
Az LGT Bummm! című albuma 1973-ban jelent meg, és rövid időn belül átlépte a százezres eladási példányszámot. Ez abban az időben nemcsak szakmai, hanem kulturális bravúr is volt. A logika szerint járt volna érte az aranylemez. A valóság azonban – ahogy az a hetvenes évek Magyarországán gyakran megesett – egészen más forgatókönyvet írt.
Egy döntés, és a következmények
1974 szeptemberében az LGT három és fél hónapos amerikai turnéról tért haza. A zenekar már sejtette, hogy nem ünneplés vár rájuk. Barta Tamás döntése, hogy az Egyesült Államokban marad, lavinát indított el. A hatalom reakciója gyors és könyörtelen volt: első lépésként az összes Bummm! albumot visszavonták a boltokból, majd – Presser szavai szerint – „szépen be is zúzták mindet”.
Hiába volt meg a százezres eladás, hiába volt jogos az elismerés: aranylemez nem járhatott. Az indok formális volt – Barta szerepelt a Kemény György által tervezett legendás borítón –, a valódi ok azonban mindenki számára világos volt.
Ha Bartát nem lehetett elérni, „legalább mi kéznél voltunk”
– írja Presser keserű iróniával.
(Forrás: MTI Fotó: Balogh Zoltán)
Az aranylemez, amit senki sem láthatott
A történet itt akár véget is érhetne. De nem ért. Mert kiderült: az aranylemez fizikailag létezett. Elkészült.
Felkerült egy falra. A Rottenbiller utcai stúdió falára, amely akkor még a Hungaroton tulajdonában volt. Ott lógott évtizedeken át – úgy, hogy azok, akiknek készült, soha nem láthatták, nem érinthették. Egészen mostanáig.
„Újra 2026” – írja Presser, és a mondat súlya szinte érezhető. Egy kolléga, Szebényi, kiszúrja az aranylemezt, lefotózza, megmutatja. Presser hitetlenkedik. Majd tesz egy szinte félvállról odavetett telefonos javaslatot a Hungarotonnál (ma: Fotexnet): mi lenne, ha ez a lemez végre hozzá kerülne?
A vonal másik végén egy kedves fiatal hölgy ígéri, hogy megbeszéli a főnökséggel. Másnap pedig futár csenget. És ott van. A kezében. A Bummm! aranylemez.
„Hihetetlen! Köszönöm!”
– zárja a posztot Presser Gábor. Kommentek, megosztások, emlékek, könnyes és dühös reakciók tízezrei bizonyítják: ez nemcsak egy zenész magánügye, hanem közös történet.
Több mint relikvia
Ez az aranylemez ma már nem pusztán egy díj. Időkapszula. Bizonyíték. Jóvátétel. Annak a bizonyítéka, hogyan lehet még évtizedekkel később is pontot tenni egy mondat végére.
A történetnek ráadásul még nincs vége: Presser szerint „van még egy kis kacifánt”, amit a hét végére ígér. Mi pedig ritkán várunk ennyire szívesen folytatást. Mert vannak dolgok, amelyeknek sosem késő megérkezniük – még ha 53 évet is kellett várni rájuk.
