Kultúra

Hatalmasat robbant Presser Gábor fotója – aranylemez, ami fél évszázadig váratott magára

Kevés magyar rocktörténeti sztori van, amiben ennyi idő, személyes dráma és végül katartikus feloldás sűrűsödik össze. Presser Gábor közösségi médiában megjelent posztja azonban pontosan ilyen volt – és nem véletlenül robbant akkorát. Egy aranylemezről szólt. Pontosabban: egy aranylemezről, amiről 53 évig nem tudtak, hogy létezik.

Az LGT 1974. (Forrás: MTI /Fotó: Bara István)

Az LGT Bummm! című albuma 1973-ban jelent meg, és rövid időn belül átlépte a százezres eladási példányszámot. Ez abban az időben nemcsak szakmai, hanem kulturális bravúr is volt. A logika szerint járt volna érte az aranylemez. A valóság azonban – ahogy az a hetvenes évek Magyarországán gyakran megesett – egészen más forgatókönyvet írt.

Egy döntés, és a következmények

1974 szeptemberében az LGT három és fél hónapos amerikai turnéról tért haza. A zenekar már sejtette, hogy nem ünneplés vár rájuk. Barta Tamás döntése, hogy az Egyesült Államokban marad, lavinát indított el. A hatalom reakciója gyors és könyörtelen volt: első lépésként az összes Bummm! albumot visszavonták a boltokból, majd – Presser szavai szerint – „szépen be is zúzták mindet”.

Hiába volt meg a százezres eladás, hiába volt jogos az elismerés: aranylemez nem járhatott. Az indok formális volt – Barta szerepelt a Kemény György által tervezett legendás borítón –, a valódi ok azonban mindenki számára világos volt.

Ha Bartát nem lehetett elérni, „legalább mi kéznél voltunk”

– írja Presser keserű iróniával.

(Forrás: MTI Fotó: Balogh Zoltán)

Az aranylemez, amit senki sem láthatott

A történet itt akár véget is érhetne. De nem ért. Mert kiderült: az aranylemez fizikailag létezett. Elkészült.

Felkerült egy falra. A Rottenbiller utcai stúdió falára, amely akkor még a Hungaroton tulajdonában volt. Ott lógott évtizedeken át – úgy, hogy azok, akiknek készült, soha nem láthatták, nem érinthették. Egészen mostanáig.

„Újra 2026” – írja Presser, és a mondat súlya szinte érezhető. Egy kolléga, Szebényi, kiszúrja az aranylemezt, lefotózza, megmutatja. Presser hitetlenkedik. Majd tesz egy szinte félvállról odavetett telefonos javaslatot a Hungarotonnál (ma: Fotexnet): mi lenne, ha ez a lemez végre hozzá kerülne?

A vonal másik végén egy kedves fiatal hölgy ígéri, hogy megbeszéli a főnökséggel. Másnap pedig futár csenget. És ott van. A kezében. A Bummm! aranylemez.

„Hihetetlen! Köszönöm!”

– zárja a posztot Presser Gábor. Kommentek, megosztások, emlékek, könnyes és dühös reakciók tízezrei bizonyítják: ez nemcsak egy zenész magánügye, hanem közös történet.

Több mint relikvia

Ez az aranylemez ma már nem pusztán egy díj. Időkapszula. Bizonyíték. Jóvátétel. Annak a bizonyítéka, hogyan lehet még évtizedekkel később is pontot tenni egy mondat végére.

A történetnek ráadásul még nincs vége: Presser szerint „van még egy kis kacifánt”, amit a hét végére ígér. Mi pedig ritkán várunk ennyire szívesen folytatást. Mert vannak dolgok, amelyeknek sosem késő megérkezniük – még ha 53 évet is kellett várni rájuk.