(Forrás: Unsplash)
Mi az a Concorde-effektus?
A Concorde-effektus – közgazdasági nevén az elsüllyedt költségek csapdája – azt a jelenséget írja le, amikor valamibe csak azért fektetünk további időt, pénzt és energiát, mert már eddig is beletettünk valamennyit.
Akkor is folytatjuk, ha pontosan látjuk, hogy nem éri meg, nem működik, nem szeretjük. Mégis végigcsináljuk, mert „ne vesszen kárba” az eddigi befektetés. A bökkenő csak az, hogy ezzel még több időt, pénzt és energiát áldozunk fel – teljesen feleslegesen.
A név a legendás Concorde repülőgépből ered. A brit–francia szuperszonikus csodamasina mérnöki bravúr volt, gazdaságilag viszont inkább egy nagyon drága hobbiprojekt. Amikor kiderült, hogy sosem lesz igazán nyereséges, a fejlesztők és a finanszírozók mégsem hátráltak ki. Túl sok pénz, túl sok presztízs, túl sok befektetett év állt már mögötte. Így inkább tovább öntötték bele az erőforrásokat, nehogy az addigi veszteség „hiábavaló” legyen. Spoiler: attól, hogy folytatták, nem lett kevésbé veszteséges.
Ismerős logika? „Ha már ennyit ráköltöttem, nem hagyhatom abba.” Pedig a matek nem így működik. Az eddig elvesztegetett idő attól még elvesztegetett marad, hogy utána még többet dobunk rá.
(Forrás: Shutterstock)
„Már csak két év az egyetemen…” – amikor az unalom a főszakunk
A Concorde-effektus nemcsak kormányok és milliárdos projektek sajátja, hanem a mindennapi életünk része. Ott ül velünk a kanapén, amikor a harmadik évad közepén rájövünk, hogy a sorozat valójában dögunalom.
Nem nevetünk, nem izgulunk, csak nézünk ki a fejünkből, miközben a belső hang suttogja: „Most már végignézed, ennyi időt nem dobhatsz ki.” És így még több estét, hétvégét, életidőt fektetünk bele egy történetbe, ami nem szórakoztat, hanem altat.
Ugyanez a könyvekkel. A hetedik fejezetnél már szenvedünk, de a könyvjelző makacsul halad előre. „Majd beindul.” Néha beindul, de gyakran nem. En meg már elolvastam 100 oldalt… ha most abbahagyom, felesleges volt.
És ott vannak a komolyabb döntések: egy képzés, egy egyetem, ami már az első évben jelzi, hogy nem a mi utunk. Mégis maradunk, mert „már ennyi vizsgán túl vagyok”. Mintha a korábbi vizsgák visszakérnék a rájuk szánt éjszakákat, ha most váltanánk.
A vállalkozások világa különösen termékeny talaj. Beletesszük a megtakarításunkat, az energiánkat, a lelkesedésünket. Amikor pedig látszik, hogy a piac nem kér belőle, hajlamosak vagyunk még egy kampányt, még egy hitelt, még egy utolsó esélyt adni neki – nem azért, mert racionálisan ez a legjobb döntés, hanem mert fáj beismerni, hogy eddig tévedtünk. A veszteséghez hozzácsapunk még egy kicsit, mint amikor a diétát egy „utolsó szelet” tortával búcsúztatjuk.
(Forrás: Unsplash)
„Ennyi év után már nem léphetek ki…” – a Concorde a nappalinkban
A Concorde-effektus különösen alattomos, amikor emberi kapcsolatokról van szó.
Egy párkapcsolatban, barátságban vagy akár üzleti partnerségben is könnyen megszólal a belső hang: „Ennyi év után már nem léphetek ki.”
Mintha az együtt töltött idő egyfajta befektetési jegy lenne, amit kötelező lejáratig tartani. Pedig a múlt nem kötelez jövőre. Attól, hogy valakivel eltöltöttél öt, tíz vagy húsz évet, még nem lesz automatikusan jó döntés a huszonegyedik is.
Sokszor nem is a másik emberhez ragaszkodunk, hanem ahhoz a történethez, amit közösen írtunk. A közös nyaralásokhoz, az első lakáshoz, a „mi mindent éltünk át együtt” érzéshez.
Közben lehet, hogy már rég nem nevetünk ugyanazon, nem ugyanabba az irányba tartunk, sőt, talán már nem is érezzük jól magunkat. De a fejünkben ott zakatol: „Ha most kilépek, akkor az eddigi évek kárba vesznek.”
Csakhogy az évek nem vesznek kárba attól, hogy véget ér valami. Attól vesznek igazán kárba, ha még további éveket adunk hozzá pusztán azért, hogy igazoljuk a korábbi döntésünket. Ez az a pont, ahol a kitartás és a makacsság összemosódik. A kitartás akkor érték, ha van jövője.
(Forrás: Unsplash)
Honnan tudod, hogy épp a Concorde pilótafülkéjében ülsz?
Az első jel általában az a mondatkezdés, hogy „ha már ennyit beletettem…”.
Amikor a múltbeli befektetés fontosabbá válik, mint a jövőbeli kilátás, nagy eséllyel a Concorde-effektus dolgozik bennünk.
Segíthet egy egyszerű, bár kissé fájdalmas kérdés: ha ma nulláról indulnál, újra belevágnál? Ha a válasz nem, akkor valószínűleg nem a jövő, hanem a múlt tart fogva. Az elvesztegetett idő anomáliája éppen abban rejlik, hogy a múlt költségeit nem tudjuk visszaszerezni – de a jövőbelieket még megspórolhatjuk.
Önironikus felismerés, de felszabadító: attól, hogy három évig rossz irányba mentünk, nem kell a negyediket is arra pazarolni. A veszteség nem attól csökken, hogy tovább növeljük. Néha a legbátrabb döntés nem az, hogy kitartunk, hanem az, hogy kiszállunk. És legközelebb, amikor azon kapod magad, hogy egy unalmas sorozat felett bóbiskolsz, jusson eszedbe: a távirányítón ott a kikapcsoló gomb – és te irányítod.
