(Forrás: Pexels)
Minden nap ez a húsz perc. Ennyi idő bejutni az új munkahelyemre. Ha nincs szerencsém, akkor nem jön a vasúti átjárónál vonat, és akkor kevesebb. Pedig próbálom kiszámítani, hogy akkor érjek oda, amikor a 7.45-ös ki tudja honnan jövő vonat elrobog az Elem utcai vasúti átjárónál, és jól bedugul a szűk utca. A többiek, akik rögtönzött autószomszédaim az adott napon, legtöbbször átkozódnak, hogy már megint beállt a forgalom, és rostokolhatunk itt tíz percet. Látom a hanyagul egymásra vetett pillantásokból a visszapillantó-tükörben. Biztos várnának ilyenkor egy megnyugtató válaszpillantást, hogy „igen, sorstársak lettünk a mai reggelen, nekem is elrabolt az életemből tíz percet ez a rohadt vonat, pedig már minimum négy utcára lennék innen, és reggel amúgy sem találtam a kulcsot, meg még a kukásautó is ott araszolt előttem az egyirányú utcában, na meg már reggel ötven fok van, mert ugye hőségriadó, nekünk meg be kell menni a munkába”. Várnák a kölcsönös együttérzés halvány szikráját, na de tőlem ezt nem kapják meg. Nekem ez a tíz perc az egyetlen esélyem. Reggeli rohanás, jókedvű bohóckodás a gyereknek, hogy megalapozzam a bölcsibe menés hangulatát, és ne csimpaszkodva lógjon a nyakamban zokogva, hogy „anyu, te ugye nem hagysz el?” Gyors smink a kialvatlan éjszaka nyomainak eltűntetése az új korrektorral. Eddig nem volt ilyenem. Most kell. Két napja kaptam munkát egy év álláskeresés és egy múlt heti válás után. Válást mondtam? Dehogy… ahhoz két ember kell. Jókedvű, mindig vidám állás, munkaköri leírás az állandó mosoly és csapatszellem. Nekem való. Tényleg, még ha most nem is látszik.
Belenézek a visszapillantóba és fanyarul randa mosolyt ejtek a hátsó szomszédnak. Ettől zavarba jön, és inkább előkapja a telefonját, mert már eltelt legalább két haszontalan perc az életéből, ami alatt semmit nem csinált, és még online sem volt ezalatt, pedig ki tudja, hányan lájkolták a tegnap kiposztolt borospoharat „a mai nap méltó lezárása” címszóval. A frappáns kommentekre pedig még van legalább három perc kiagyalni valami még frappánsabb választ.
Megy le a sorompó. Kis győzelem!
Na, gyorsan neki kell állnom a sírásnak, mert mindjárt jön a vonat, aztán marad megint egész napra a gombóc a torkomban. Ma kicsit jobban meg kell erőltetnem magam, nem akar jönni az a fránya első könnycsepp. Ha beindul, jön majd rendesen. Csak el kell indítani valahogy. Nem megy ez csak úgy parancsra, pedig most kell sírni. Most van idő. A munkában nem lehet. Otthon nem lehet. A barátoknak nem lehet. Most kell. Ha felmegy a sorompó, vége.
Felhangosítom a rádiót. Hátha kapok valami kis muníciót a síráshoz.
A rádió reggeli műsorának női műsorvezetője arról panaszkodik műsorvezető-társainak, hogy rossz kedve van, ki tudja miért. Megállapodnak abban, hogy jönnek-mennek a frontok, azért. Hogy tudnak erről totálisan értelmetlen több perces társalgást lefolytatni? Sosem értettem, mi értelme annak, hogy minden rádiócsatornán csak beszélgetnek reggel iszonyatosan jófej emberek, akik nagyokat röhögnek egymás poénjain. Most, hogy elkezdtem munkába járni, mégse a kedvenc CD-imet nyomom be, hanem valami perverz vágy fog el, hogy hallgassam a hülyeségeiket. Pedig lehetne jó kedve, mert Axel Rose és Slash végre kibékültek húsz év után. Na, ez már valami.
Na de hát azért én már rendesen hollywoodi hatásmechanizmusokon felcseperedett generáció vagyok, tudom én… a megfelelő háttérzene nélkül nincs igazi szenvedés. A Mark Knopfler CD tökéletes lesz. Szeretem. Pár éve voltunk koncertjén… jó irány, ma brillírozok. Mehet is az első track: True love will never fade.
Elindítom a zenét, és halkan együtt énekelek vele.
Többszörösen könnycsatorna-megnyitó hatású. A szöveg és a közös koncert emléke, no meg persze a melodikus dallam se utolsó. Gyerünk, gyerünk. Sietni kell, az első vonat hangja már dübörög. Istenem, add, hogy jöjjön a tehervonat is. Jó hosszú tehervonat, meg másik, meg harmadik, meg dübörögjön át előttem az összes létező tehervagon a világon, hátha a sodrása elvisz valamit. És ad még percet, amíg sírhatok. Ez alatt le kell tudni, elég is lehet.
Megvan! A szerszáosláda lesz a kulcs!
Erősen kell gondolni a szerszámosládára. Fent van a fürdőszoba feletti beépített süllyesztőben, hogy ne legyen láb alatt, meg amúgy is a gyerek ne a százasszöggel szerelje meg a kismotorját. Lemerült az elem az éjjeli fényben, ki kellene csavarozni a biztonsági tetőt. A csavarhúzó a szerszámosládában van. Magasan… három méteres belmagasság. És nehéz. Fém láda tele mindenféle kütyüvel, amiket az évek során beszerzett. Születésnapjára kapta tőlem.
Nekem idén nem volt születésnapom.
Fátyolosodik a szemem, ez jó irány. Maradtam akkor 26 éves? Kimarad egy év. Legalább fiatal maradok. Jön a pozitív gondolat. Nem jó. Vissza. Nem maradtam.
Az idő repül. Elszáll felettem a fiatalságom, úgy fut el, mint a tehervonat. Erősnek és jókedvűnek kell lennem a gyerek előtt, a munkahelyen, a barátok előtt. Ők is megunják egy idő után, ha az összejövetelek csak a keserűségről szólnak. Egyszer kisírhatja magát az ember. Másodszor már önsajnáltatás és unalmas.
„True love will never fade.”
Itthagyta a szerszámosládát. De minek? Nem tudom leszedni. Egy ilyen egyszerű dolgot nem tudok megcsinálni, hogy kicseréljem az elemet az éjjeli fényben. Most fél a sötétben az árnyékoktól. Ez is miattam van. Gyenge vagyok.
Pedig erősnek kell lennem. Mert megkaptam: „erős vagy, túlteszed magad ezen is, mint már annyi mindenen. Én gyenge vagyok.”
Szuper.
De a szerszámosládát nem érem el. Létráról igen, de nincs erőm leemelni. Mégis gyenge vagyok. Ő erős.
Ömlenek a könnyek.
„True love will never fade.”
De azt a rohadt ládát akkor is le kell emelni. Nem lehetek gyenge, pedig olyan jó lenne egyszer annak lenni.
Elmegy a vonat. Vajon felmegy a sorompó?
Hátsószomszéd már kiposztolta a pissed off emotiont az Elem utcai vasútátjárónál. El fog késni. Enyhe káröröm. Észreveszi. A könnyeimet nem. Az nem érdekel senkit. Sorompó felmegy, nem volt szerencsém. Lassan indul a sor. Nem jött a tehervonat, pedig jól indult… ma ennyi jutott.
Visszakapcsolok a rádió reggeli műsorára, ahol éppen egy sláger megy a refrénnel: „Super girls don’t cry”.
Jól esik, hogy a lemezlovas továbbra is alkalmazkodik életem filmjének aláfestéséhez. Kedves tőle. Talán ő meghallott.
Lehajtom a napellenzőt, és a kis tükörben gyorsan megigazítom a sminkemet. Eltüntetem, amit lehet. A többit elrejti majd a napszemüveg.
Hátsószomszéd már nyomja is a dudát, mert az előttem levők már tettek legalább három métert 5 km/h-val. Napszemüveg szemre, bocsánatkérően kiintek az ablakon elbúcsúzva a reggeli szomszédságtól. Nem érdekli, csak menjek.
A húsz perc ma nem lett meg.
