(Fotó: pexels)
Hétvégén egy baráti beszélgetésben megint elhangzott: „Persze akkor kellett volna mondjak valamit, de mindig csak utólag jut eszembe, és akkor már késő.” Máskor így mondják: „én ilyen tipikus lépcsőházi ember vagyok, mindig már csak a lépcsőházban (azaz a búcsú után) jut eszembe, hogy mit kellett volna mondani…”. És a magyar nyelvben még szólásunk is van ehhez jelenséghez: „Hát, ez a vonat elment…”.
Nos a jó hírem, -és egyben az egyik ars poeticám-, hogy a vonatok nem mennek el!
A hétvégi beszélgetésben az anyuka éppen arról mesélt, hogy szülői értekezleten az egyik szülőtárs milyen bántóan fejezte ki magát irányában, és ő csak ült leforrázva, és nem tudott mit mondani. Pedig a lelke belül üvöltözött. És lement a szülői értekezlet, és végig bennmaradt, aminek pedig milyen jó lett volna, ha ki tudott volna jönni. Csak hát mégis mit kellett volna mondani? De hát most már késő…
Asszertivitás tréningeken is rendszeresen mondom, és a klienseim nagyobb része is hallotta már tőlem: A vonatok nem mennek el. Ha ott és akkor nem sikerült éppen a legfrappánsabban visszavágni, vagy egyáltalán megszólalni, abszolút jó a következő alkalommal! Vagy akár egy hónap múlva, de még évekkel később is teljesen működik a dolog.
„Tudod, amikor ott voltunk azon a rendezvényen, talán te nem emlékszel, de bennem nagyon megmaradt… azt mondtad, hogy… és őszintén szólva annyira rosszul esett, hogy akkor köpni-nyelni nem tudtam. Azóta már meg tudom fogalmazni, az fájt a legjobban, hogy …. „.
A legfontosabb ebben, hogy utólag, akár sokkal később is kimondjuk, amit megéltünk, nem pusztán az, hogy ne maradjon bennünk, ne ragadjon meg valahol belül, hanem az, hogy védjük meg a bennünk élő sebzett kisgyermeket, álljunk oda magunk mellé!
Továbbá elsőrangú gyakorlási lehetőség is azon az úton, hogy egyszer majd akár akkor ott helyben is meg tudjunk szólalni. Hadd osszam meg egy személyes példámat, amit körülbelül 20 évvel később sikerült helyre tenni, és mégis nagyon sokat jelentett. A neveket megváltoztattam.
(Fotó: pexels)
Középiskolai éveimben sokat sportoltam. Az egyik edzésen, ahol fiúk-lányok közösen voltunk, volt egy fiú, nevezzük Petinek, akivel nagyon jóban lettünk, sokat beszélgettünk. Edzés után nekem a város másik feléig kellett hazabiciklizni, Peti egy idő után mindig elkísért, és a házunk előtt még egy fél órát beszélgettünk legalább. Most úgy fogalmaznám, hogy egy fiatalkori szerelem bimbózott köztünk, de mivel még egyikünknek sem volt párkapcsolata, szép lassan épülgetett a kapcsolat.
Talán már egy fél éve így voltunk, amikor új lány jött az edzésre, Dóri. Ő sajnos pont tőlünk egy utcára lakott, így innentől kezdve 3-masban bicikliztünk haza, és Dóri egy-két hónap után bedobta Petinek a „Tetszel, járunk?” mondatot, amire ő igent mondott. Én próbáltam jóképet vágni a történethez, végülis Peti egy nagyon jó barátom, miért ne örülnék az örömének, de aztán (egy kis külső segítséggel) leesett a tantusz, hogy ez egyébként eléggé fáj nekem. Néhány hónap múlva választanom kellett, hogy melyik sportot szeretném komolyabban csinálni, és egy másikat választottam (nem miattuk egyébként), így nem jártam többet oda edzésre, aztán 1-2 hónap múlva hallottam, hogy szakítottak.
Portik-Bakai Melinda vagyok. Pszichológus, szexológus tanácsadó, képzésben levő pár-és családterapeuta.
Fiatal korom óta tapasztalom, hogy bár “a csapból is a szex folyik”, de igaziból továbbra is hatalmas tabu az, hogy akár egyéni szinten, akár párkapcsolati szinten, vagy a házaséletben valójában mi a nehéz, hol vannak elakadásaink, kimondott vagy kimondatlan félelmeink, vagy éppen mik volnának a vágyaink. A másik fontos felismerésem, hogy a szexualitásunk nem pusztán arról szól, hogy mit (és hogyan) csinálunk, hanem már ott elkezdődik, hogy mit jelent számunkra nőnek / férfinak lenni, hogyan tudom megélni – én éppen – a nőiességemet, hogy érzem magam a bőrömben, és mire van szükségem egy férfitól. Ezek mind-mind olyan témák, amikről életünk végéig lehetne beszélgetni. Most, a Ridikül Kulcskérdések rovatában is bontogatunk ebből valamennyit.
És most ugrunk 20 évet. Éppen a kisbabámmal hátihordozóban sétálgatok egy tavaszi estén, várom, hogy elaludjon, amikor a félhomályban feltűnik Peti. A 20 év alatt egyébként néhány évente összefutottunk már máskor is, de ezt a témát valamiért nem tudtam felhozni. Most viszont, néhány „helló, hogy vagy kör” után megléptem:
„Figyelj csak Peti. Tudom rég volt, de bennem nagyon megmaradt, hátha te is emlékszel… emlékszel még Dórira annó edzésről?” „Ó persze! Kovács Dóri, hogy is felejthetném el, ő volt az első barátnőm.” „Na igen, rá gondolok én is. Nos… azt szeretném kérdezni, … és kérlek, értsd jól, ez nem valami utólagos számonkérés, inkább csak szeretném megérteni, hogy mi történt, még így utólag is. Szóval amikor ti anno összejöttetek, mi –te és én- egyébként nagyon közeli barátok voltunk, és én is csak később mertem magamnak megfogalmazni, de én azt hiszem, szerelmes is voltam. Most így tudom csak szavakba önteni, hogy valahogy a mai napig bennem van, hogy „igaziból” nekünk kellett volna összejönni… tudsz az időszakról erről mesélni valamit…?”
(Fotó: pexels)
„Huuuu… (kis csönd)… hát Linda… talán emlékszel, akkor is beszélgettünk ezekről, az én apám 4 éves koromban lelépett otthonról, és én abban az időben, azt sem tudtam, mi az, hogy férfi és mi az, hogy nő. Dóri pedig jött, és … nem lehetett nemet mondani. De olyasmire egyébként emlékszem, hogy amikor szakítottunk, bennem egyszer azért felmerült, hogy lehet, hogy nem is Dórival kellett volna összejönni, hanem Lindával…(?)”
Uuuuuuuuuuuu… ott sétáltam 20 évvel később, és mégis, úgy éreztem, a 20 évvel korábbi Linda is megkapott valamiféle… elégtételt? Magyarázatot? Választ? A lényeg, hogy éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Talán egyfajta igazolása annak, hogy jól éreztem azt, amit akkor éreztem. És nem, nem olyan szintű helyreállásról tudok beszámolni, hogy addig súlyos depresszióval küzdöttem, és innentől jól lettem, vagy, hogy folyamatos kudarcok voltak a kapcsolataim, és onnantól minden rendbe jött… Egyébként jól voltam, a helyemen voltam, többnyire rendben volt az életem.
Mégis ez a beszélgetés valamit a helyére tett, valamit elsimított, egy levegőben lógó kérdést megválaszolt.
És történt még egy érdekes dolog. Peti ismét megszólalt.
„Linda, akkor most csináljunk egy karma gyógyítást.” „Hmm… azt jó lenne, ha hinnék az ilyesmiben, de így nem fog menni. Fogalmazd át valahogy úgy, hogy az én nyelvemen legyen, és akkor talán menni fog.” „Rendben. Akkor csak elmondok egy mondatot, és mondd utánam: „Peti, megbocsátom neked, hogy 20 éve nem velem jöttél össze, hanem Dórival.” Ahh… milyen kis cuki játék- gondoltam… hát jó, miért is ne. „Peti… (és itt, magamat is meglepve megakadtam(!!!).
Kellett vennem még egy nagy levegőt, és csak utána sikerült kimondani azt a bizonyos szócskát: megbocsátom . A testem is jelzett, a zsigereim, hogy itt tényleg volt valami. És jött is egy megkönnyebbülés. Nagyon meghatározó tapasztalat volt.
Annyira, hogy azóta is rengetegszer mesélem, klienseknek, barátoknak, vagy éppen egy internetes oldal olvasói közönségének.
A vonatok nem mennek el! Érdemes visszaülni rájuk, ha van még valami elintéznivaló dolgunk rajta.
