– Hogyan éljük meg a változásokat, az újrakezdéseket?
– A változás mindig egyféle krízishelyzet. Hogy miért? Mert elhagyjuk a régit, és jön az új, amire még nem vagyunk felkészülve. Sokszor ezek a változások életküszöböket jelentenek, amiken át kell lépnünk. Felnövekedésünk során számtalan életküszöbön haladunk át, a csecsemőkortól, az iskoláskoron át, a felnőttkoron keresztül, egészen az időskorig. A változás lényegében magában hordozza az újrakezdés lehetőségét, viszont ahhoz, hogy előre jussunk, hátra kell hagyni mindig a múltat. Ez a megújulás titka! Nem töröljük a múltat, csak megpróbáljuk elengedni, például úgy, hogy emléket állítunk neki. A filozófus Hegel a „megszüntetve megőrzés” fogalommal jelölte azt, amikor a múltat nem töröljük el, hanem továbbvisszük belőle azt, ami az átéltek értéke, tanulsága a számunkra. A többit magunk mögött hagyva elengedjük. A megújulásnál segíthetnek az „átkelési” rítusaink, amelyek mélyen a kultúránkban gyökereznek. Ilyenek voltak őseink beavatási szertartásai, de ilyen például az is, manapság, amikor egy leány nővé serdül, méhe alkalmas lesz a gyermek befogadására és édesapjától a nagy alkalomra egy ékszert kap, amely emlékezteti őt éretté, nővé válására.
Lélekutakon Bagdy Emőkével felvételén Bagdy Emőke Fotó: MTVA / Horváth Péter Gyula
– Egy megújulás kötődhet akár egy negatív életeseményhez, például egy traumához is, igaz?
– A nagy tragédiákhoz kötődő megújulás legtöbbször személyiségváltozással jár. Minél nagyobb a tragédia, amit túlél az ember, annál inkább egy új képességekkel rendelkező „bölcs” személyiség születik. Gondoljunk csak a holokauszt-túlélőkre, akik csak úgy tudtak megbocsátani az ellenük vétkezőknek, hogy átértékelődött bennük a múlt, az életre előre irányuló perspektíva vált központi értékké, előretekintettek a jövőbe és élettervet építettek. Volt, aki kiírta magából a borzalmas tapasztalatait, volt, aki megfestette, más valaki kiírta-leírta, kinyitotta az emlékezést és annak nyomásaitól megszabadulhatott. Az emlékezés veszélytelenné válva nem a fájdalmat hordozta tovább, hanem az élet mindenek feletti értékének örömét. Ily módon valóban mássá, életigenlő, pozitív emberekké lettek.
– A testünk is megújul vajon a lelkünkkel együtt?
– A szervezet úgy hozza létre a megújulást, hogy a milliárdnyi sejtünk nagyjából hétévenként megújul, és ilyenkor a saját DNS-ét reprodukálja, miközben egy picit mindig veszít önmagából. Tehát a megújulásban benne van az elkerülhetetlen veszteség. A biológiai megújulásban éppúgy lehetetlen lenne az új keletkezése, ha a régit teljes egészében megőriznénk. Ezt úgy kell elképzelni, mintha megújuláskor a zsinórból, mindig egy picit levágnánk, míg az végül elfogy. A megújulások érdekében történő folyamatos rövidülés vége: a halál. Nehéz ezt kimondani, de így van, hogy a megújulás mindig közelebb visz a véghez. Ez egy paradoxon, mert miközben előre megyünk, a halálba megyünk, a megsemmisülésbe. Ahogy Madách Imre Az ember tragédiájában találóan megfogalmazta: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”
– Eddig a normatív krízisekről, tehát a korral, az ember személyiségfejlődésével kapcsolatos változásokról beszéltünk, amelyek az élet természetes velejárói. De mi a helyzet azokkal az újrakezdésekkel, amelyek váratlan, sokszor tragikus veszteségekből fakadnak. Azokból hogyan tudunk kilábalni?
– Minden krízisben fontos, hogy az ember átélje a veszteségét. Nem szabad elhárítani, elfojtani, megtagadni a kiszabaduló érzést, hanem meg kell engedni magunknak „a gyászt”. Az életközépi krízis jut az eszembe, ahol az ember eljut az élete közepéig, fel a csúcsra, és akkor onnantól valójában már csak a vég felé, azaz lefelé vezet az út. Ezt a legszerencsésebb bölcsen elfogadni és nem ragaszkodni a régihez, hanem kíváncsisággal és reménnyel fordulni a „B” oldal felé, ami számtalan új lehetőséget hordozhat magában, ha egy másik perspektívából tekintünk az előttünk álló útra. Ha valaki hatvanévesen is harmincnak akar kinézni, nem akarja elengedni a múltat, az tulajdonképpen megáll a fejlődésben, és a személyiségében is károsodik. Egy tragikus balesetnél vagy a munkahelyünk hirtelen elvesztésénél is lehet pánikszerű meneküléssel próbálkozni, lázadni, vádolni a sorsot, ámokfutóként menekülést próbálni, agresszíven viszonyulni az emberi környezethez, és így tovább. Mindez arról szól, hogy nincs elfogadás, nincs tudomásul vétel, sem belenyugvás. Ekkor az illető nem tudja krízisének elakadását feloldani az előrelépés érdekében. Aki előre tud kitekinteni a mélypontból is, felemelve tekintetét és hitét a jövő irányába, az megreked és nem tud tovább fejlődni.
Lélekutakon Bagdy Emőkével felvételén Bagdy Emőke Fotó: MTVA / Horváth Péter Gyula
– Lehet egy ilyen végzetes veszteségből, akár növekedni is?
– Amikor egy visszafordíthatatlan, tragikus esemény történik valakivel, mondjuk tolókocsiba kerül egy baleset miatt, akkor teljesen jogosan vetődik fel benne a kérdés, hogyan tovább? Van-e előre? Vannak, akik egy ilyen helyzetből is megerősödve kerülnek ki, mert új célokat választanak maguknak, például előadást tartanak arról, hogyan sikerült túljutniuk a súlyos baleseten, esetleg kifestik, vagy kiírják magukból a borzalmas élmények, s ezáltal maguk is épülnek. Emberi lényegünk a közlésvágy, a kiszabaduló szenvedés többé nem nyomaszt és nem telepedik a lelkünkre. A közlés akár szavakkal, akár más, nem verbális, például művészi kifejezéssel történik, megszabadító, feloldó, előrevívő.
– És vajon miért van az emberben alapvetően szorongás és félelem az újjal kapcsolatban?
– Mert ismeretlen, ami egyfajta szeparációs félelmet lobbant fel. Mi lesz velem? Ilyenkor minden ember magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, ha egy krízisbe beszorul. Első emberi reakciónk az ismeretlenre az elutasítás, a kritika, mert félünk tőle. Különféle magyarázatokat gyártunk és megoldási utakat keresünk. Az új élménynél mindig megjelenik az egyedülléti, magára maradottsági félelem is. A szeparáció az ember alapvető halálfélelme, az egyedülléttől, a kizárástól való rettegés. Az egyedüllét rémülete pedig arra emlékezteti az embert, hogy itt a vég.
– Pedig ugye sosem késő újrakezdeni, igaz?
– Az újrakezdésben benne van a kockázatvállalás és életbátorság is. Az üzeni, hogy bármi is történjék, az élet a legfontosabb érték, szeretteink élete pedig mindennél fontosabb, akár kockázatok árán is. Eszembe jut egy történet, amikor ikergyerekek annak idején disszidálni szerettek volna, de a határ föl volt aknázva. Egy kritikus határszakaszon az egyiknek vállalnia kellett a kockázatot, hogy ő megy előre. Benne volt a lehetőség, hogy felrobban, viszont ezzel biztosította volna, hogy a testvére, aki mögötte jött, élve átjusson. Egymásért tudunk igazán kockázatot vállalni, bátornak és erősnek lenni. Vagy hadd említsem azt az esetet, amikor kiszámolták, hogy mely foglyokat fogják elvinni a gázkamrába. Az egyik tudta a szomszédjáról, hogy neki sok gyereke van és a nagy családja, ő pedig egyedülálló volt, így cserélt vele és beállt a kiszámoltak közé. Aki életbátor, az az emberfelettit, a halált is képes vállalni a másikért. Ez pedig már az emberi létezés csúcsa, feljutunk az emberi élet legnagyobb lelki magaslatára. Hiszen, ha valaki hisz az örökkévalóságban, akkor hisz az út folytatásában is. Szeretteinket tudjuk leginkább félteni, saját félelmünk is az irántuk való szeretet kifejeződései. Aki a másikat szereti, az életet is szereti. S aki nem fél az élet terheitől, az nem fél a haláltól sem!
