(Forrás: Unsplash)
Ha feltennénk a kérdést, hány olyan ember van itt köztünk, aki könyvelőként és autószerelőként is megállná a helyét? Vagy mentősként és bankárként is? Esetleg egyszerre állatorvosként és színészként? Ha magunkba nézün, valószínűleg nem sok kéz emelkedne a magasba. Mégis, amikor a gyerekeinkről van szó, sokszor pontosan ezt várjuk el tőlük.
Az első osztályos gyerekek többsége tele van kíváncsisággal. Szomjazzák az új tudást. Lelkesedéssel tanulnak írni, számolni, olvasni. Sokszor mindenben ügyesek: szépen rajzolnak, gyorsan számolnak, könnyen megjegyzik a verseket. Ilyenkor még úgy tűnik, hogy minden területen egyformán jól teljesítenek.
(Forrás: Unsplash)
Aztán telnek az évek. A gyerekek nőnek, fejlődnek, és lassan elkezd kirajzolódni a személyiségük. Megmutatkoznak az érdeklődési területeik, az erősségeik, és igen – azok a területek is, amelyek kevésbé állnak közel hozzájuk.
És ekkor gyakran történik valami: szülőként pánikba esünk. Megjelenik egy négyes a bizonyítványban. Esetleg egy hármas, és hirtelen úgy érezzük, valamit azonnal tenni kell. Többet kell gyakorolni. Plusz feladatok kellenek. Külön foglalkozás. Még több gyakorlás. Mert „helyre kell hozni”.
Pedig ilyenkor érdemes lenne megállni egy pillanatra, és feltenni magunknak egy egyszerű kérdést: valóban elvárhatjuk egy gyerektől, hogy mindenben kiváló legyen?
(Forrás: Pexels)
Felnőttként pontosan tudjuk, hogy ez mennyire irreális elvárás. Mindannyiunknak vannak erősségei és gyengébb területei. Van, aki kiválóan bánik a számokkal, mások a kreatív területeken szárnyalnak. Van, aki emberekkel dolgozik szívesen, mások rendszerekben gondolkodnak, és ez teljesen rendben van.
Sőt, ez teszi sokszínűvé és működőképessé a világot.
Mégis, amikor a gyerekeinkről van szó, gyakran egyfajta „mindenből jeles” elvárásrendszer jelenik meg. Olyan mércét állítunk eléjük, amelynek mi magunk sem tudnánk megfelelni.
Mintha egyszerre kellene könyvelőnek és autószerelőnek lenniük. Mentősnek és bankárnak. Állatorvosnak és színésznek.
Pedig a fejlődés nem így működik.
(Forrás: Pexels)
A gyerekek nem egyformák, ahogy mi felnőttek sem vagyunk azok, és nem is kell azoknak lennünk. Az egyikük matematikában érzi otthon magát, a másik történetekben gondolkodik. Van, aki sportban találja meg önmagát, mások rajzban, zenében vagy éppen az emberekkel való kapcsolódásban.
A mi feladatunk szülőként nem az, hogy minden gyengeséget mindenáron erősséggé alakítsunk. Hanem az, hogy segítsük a gyerekeket felfedezni azt, amiben igazán jók.
Természetesen fontos, hogy a gyerekek megtanuljanak kitartani, gyakorolni, fejlődni. Az alapvető készségek megszerzése valóban kulcsfontosságú.
De óriási különbség van aközött, hogy segítjük őket fejlődni, vagy mindenáron egyforma teljesítményt várunk el minden területen.
Amikor egy gyerek érzi, hogy valamiben ügyes, hogy abban értéket képvisel, az önbizalmat ad. Ez az önbizalom sokszor más területeken is segíti őt a fejlődésben. Ha viszont folyamatosan azt az üzenetet kapja, hogy ott sem elég jó, ahol éppen küzd, könnyen elveszítheti a tanulás iránti motivációját.
(Forrás: Unsplash)
Ezért amikor legközelebb egy négyes vagy egy hármas kerül a füzetbe, talán érdemes újra feltenni a kérdést: hány olyan ember van köztünk, aki könyvelőként és autószerelőként is megállná a helyét? Mentősként és bankárként is? Állatorvosként és színészként is? Ha a válasz az, hogy egy sem, akkor talán a gyerekeinktől sem kellene ezt várnunk.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy segítsünk nekik megtalálni azt az utat, ahol kibontakozhatnak, önmaguk lehetnek, és élvezettel élhetik meg a tanulás és fejlődés folyamatait.
Mert minden gyerek valamiben igazán tehetséges. A mi dolgunk pedig, hogy segítsünk nekik megtalálni azt.
