(Forrás: Pexels)
A játszótér az első olyan közösségi tér, ahol a gyerekek testközelből találkoznak másokkal, megtapasztalják a szabályokat, a konfliktusokat, a várakozást, a kompromisszumot és azt is, hogy nem minden történik úgy és akkor, ahogyan és amikor ők szeretnék. Az ezzel járó súrlódások elkerülhetetlenek, ezért aligha akad kisgyerekes szülő, aki ne került volna már kellemetlen helyzetbe egy homokozólapát vagy egy markoló vagy egy kismotor miatt.
Ilyenkor sokszor nemcsak a gyerekek között alakul ki vita, hanem a szülők is másként gondolkodnak arról, mikor kell közbelépni, mennyire kell ragaszkodni az osztozkodáshoz, vagy éppen mikor érdemes hagyni, hogy a gyerekek maguk próbálják rendezni a konfliktust.
Ezeket a helyzeteket azonban nem egyik napról a másikra tanulják meg. Vida Ágnes babapszichológus, a Kismamablog szerzője segít eligazodni abban, melyik életkorban hogyan segítsük gyermekeinknek megtanulni az együttélés szabályait és a szociális helyzetek kezelését, azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy nem mindegy, hogy melyik életkorban mit tanítunk nekik:
„Egészen mást lehet elvárni egy egy évestól, aki éppenhogy elkezd csak barátkozni azzal, hogy van játszótér, vannak gyerekek, és még nem teljesen érti, hogy mit jelent megosztani játékokat, és egészen más egy óvodás, aki már tanulja a szocializáció szabályait, érti, mik a keretek, és valamennyire már képes felfogni a másik fél szempontjait is.”
(Forrás: Pexels)
Nem irigység, hanem életkori sajátosság
Sok szülő ösztönösen attól tart, hogy ha a gyereke nem adja oda a játékát, akkor önző vagy irigy lesz. Vida Ágnes szerint azonban erről szó sincs.
„A játékok féltése nem jellemhiba, amit ki kell nevelni, hanem teljesen természetes viselkedés, amelynek megértéséhez mindig az adott életkort kell figyelembe venni”
– fejti ki a babapszichológus.
Egy 1-2 éves kisgyerek még rendkívül impulzív. Ha meglát egy érdekes játékot, azonnal szeretné megszerezni, és ha már a kezében van valami, eszébe sem jut, hogy azt vissza kellene adnia. Nem azért, mert nem akar osztozkodni, hanem mert ő még kizárólag a saját pillanatnyi élményeit tudja érzékeli.
„Egy ilyen korú gyerek csak a saját kis szempontjait látja és azt, hogy neki ebben a pillanatban ez az érdekes. Pár pillanat múlva már valószínűleg nem lesz érdekes, viszont ha el akarod tőle venni, akkor azt éli át, hogy most valami baj történik, ebből jön a kiborulás és a hiszti, de nem azért, mert nem akar osztozkodni, hanem azért, mert nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel”
– fejti ki Vida Ágnes. Éppen ezért ebben a korban nem érdemes azt várni tőle, hogy egyedül megoldja a helyzetet. Ha valaki visszakéri a játékát, a szülő menjen oda vele együtt, adja vissza közösen, közben nyugodtan mondja el, mi történik. A gyerek ebből tanulja meg, hogy a játék visszaadása a világ legtermészetesebb dolga, nem jár veszekedéssel vagy büntetéssel. Ezeket a helyzeteket újra és újra együtt kell végigcsinálni, mert ettől válnak idővel rutinná.
(Forrás: Pexels)
A szabályokat nem elég egyszer elmondani
Kétéves kor után már fokozatosan meg lehet tanítani az együttélés legegyszerűbb szabályait, például hogy nem vesszük ki a másik kezéből a játékot, hanem elkérjük, ha a tulajdonosa visszakéri, akkor visszaadjuk, vagy ha megbántottunk valakit, akkor bocsánatot kérünk.
Ez azonban nem olyan tudás, amit egyszer elmagyarázunk, és másnaptól működik. Vida Ágnes arra is felhívja a figyelmet, hogy a kisgyerekeknek ugyanazokat a mondatokat kell újra és újra hallaniuk ahhoz, hogy a szabály beépüljön a tudatukba: „Odamegyünk és elkérjük.” „Most visszaadjuk.” „Nem történt semmi baj.”
Ezek az ismétlődő szabályok biztonságot adnak nekik, kapaszkodót jelentenek egy még nehezen átlátható világban.
Ha a gyerek ilyenkor csalódott vagy dühös lesz, akkor sem szabad leszidni az érzései miatt, hanem nkább segítsünk neki megnyugodni, miközben következetesen végigvisszük a szabályt.
Óvodáskorra már egészen más szinten működik a közös játék. A gyerekek egyre jobban értik, hogy másoknak is vannak érzéseik, és kezdik felfogni a kölcsönösséget is. Ilyenkor sokszor már elegendő egy finom terelés: „Add vissza, aztán keresünk egy másik játékot.” Fontos, hogy ilyenkor is mindig elhangozzon a szabály, mert ettől rögzül igazán.
A babapszichológus azt is kiemeli, hogy óvodások kifejezetten szeretik a kiszámítható kereteket. Ezért ha azt látják, hogy ugyanazok a szabályok mindenkire vonatkoznak, vagyis mások is kölcsönadnak nekik játékot, és nekik is vissza kell adniuk, akkor ezt igazságosnak érzik, és sokkal könnyebben elfogadják.
(Forrás: Pexels)
Féltett kincsek és közös játék
A saját játékok kérdésében érdemes előre gondolkodni. Jó megoldás lehet, ha a legféltettebb játékok egyszerűen otthon maradnak. A játszótérre közösen válasszunk olyanokat, amikről előre megbeszéljük, hogy más gyerekek is játszhatnak velük. Arra is érdemes figyelni, hogy ha a gyerek éppen elmélyülten játszik a saját autójával vagy lapátjával, ne kényszerítsük arra, hogy azonnal adja át csak azért, mert valaki másnak is megtetszett. Sokkal könnyebben megtanulható szabály, hogy amíg használja, nála marad, amikor viszont már nincs rá szüksége, odaadhatja egy másik gyereknek.
Az osztozkodás nem velünk született képesség, hanem egy tanulási folyamat. A szülő feladata pedig nem az, hogy minden helyzetet azonnal elsimítson vagy kikényszerítse a nagylelkűséget, hanem hogy türelmesen, újra és újra megmutassa, hogyan működik az együttélés. A gyerek idővel éppen ezekből a hétköznapi jelenetekből tanulja meg, hogyan lehet egyszerre figyelni a saját és mások érdekeire.
