Van egy furcsa pillanat, amit valószínűleg sokan átéltek már. Egy nyári este elsétálsz egy étterem terasza mellett, ahol egy baráti társaság önfeledten nevetgél. Vagy a gyerekedért mész az iskolába, és azt látod, hogy a többi szülő láthatóan régóta ismeri egymást. Esetleg a közösségi médiában szembejön egy fotó egy hétvégi összejövetelről, amelyre téged nem hívtak meg. Ezek a pillanatok néha egészen váratlanul ütnek szíven. Az ember ilyenkor könnyen elkezd kételkedni önmagában: vajon velem van a baj? Miért tűnik úgy, hogy másoknak kismillió barátjuk van, miközben én egyre magányosabbnak érzem magam?
(Fotó: illusztráció unsplash.com)
Pedig a pszichológusok szerint éppen ez az egyik legnagyobb tévedésünk. Nem azért nehéz felnőttként új barátokat találni, mert velünk lenne valami gond, hanem mert az életünk teljesen megváltozik. Gyerekként szinte észrevétlenül születtek a kapcsolataink. Minden nap ugyanazokkal az emberekkel ültünk egy osztályban, együtt töltöttük a szüneteket, délután ugyanazon a játszótéren vagy edzésen találkoztunk. Nem kellett megszervezni semmit, nem kellett időpontot egyeztetni, és azon sem gondolkodtunk, vajon zavarjuk-e a másikat, ha odamegyünk hozzá.
A magány ma már népbetegség
Felnőttként azonban eltűnnek ezek a természetes találkozási pontok. Valaki új városba költözik, másnak megszületik a gyereke, munkahelyet vált, elválik, vagy egyszerűen csak azt veszi észre, hogy a régi baráti társaság tagjai már teljesen más életet élnek. Egy idő után a naptárunk megtelik feladatokkal, miközben a spontán együtt töltött órák szinte teljesen kikopnak a mindennapokból.
Nem véletlen, hogy kutatások szerint a harmincas-negyvenes éveinkben sokan érzik először igazán, hogy beszűkültek a társas kapcsolataik.
Ebben a közösségi média sem sokat segít. Miközben folyamatosan azt látjuk, hogy mások együtt nyaralnak, születésnapot ünnepelnek vagy közös vacsorákra járnak, könnyű azt hinni, hogy rajtunk kívül mindenkinek megvan a maga összetartó baráti köre. A valóság azonban jóval árnyaltabb. A kutatások szerint ma többen érzik magukat magányosnak, mint valaha, és sokan pontosan ugyanarra várnak, mint mi: hogy végre valaki kezdeményezzen.
(Fotó: pexels)
Talán ez az egyik legérdekesebb felismerés, amire a pszichológusok jutottak. Az emberek hajlamosak alábecsülni, mennyire kedvelik őket mások. Egy első találkozás után gyakran úgy megyünk haza, hogy biztosan butaságokat beszéltünk, túl csendesek voltunk vagy egyszerűen nem voltunk elég érdekesek. A másik fél azonban sokszor egészen másképp élte meg ugyanazt a beszélgetést.
Ezt nevezik a szakemberek „kedvelési résnek”: rendszeresen azt hisszük, hogy kevésbé voltunk szimpatikusak, mint amilyennek valójában láttak bennünket.
Ez azért fontos, mert aki eleve arra számít, hogy elutasítják, sokszor akaratlanul is távolságtartóbb lesz. Kevesebbet kérdez, ritkábban mosolyog, hamarabb hazamegy egy közösségi eseményről, vagy inkább egész este a telefonját nézi, nehogy kínos helyzetbe kerüljön. Közben pedig pontosan azt a lehetőséget veszíti el, amiből később akár egy valódi barátság is kialakulhatna.
Sokan azt is gondolják, hogy az igazi barátság egyszerűen csak megtörténik. Hogy ha valakivel egymásnak vagyunk rendelve, akkor majd úgyis egymásra találunk. A kutatások azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.
Azok az emberek, akik úgy tekintenek a barátságra, mint valami magától kialakuló dologra, évekkel később átlagosan magányosabbnak érzik magukat, mint azok, akik elfogadják, hogy a kapcsolatokért dolgozni kell. Ahogy egy párkapcsolat sem marad életben odafigyelés nélkül, úgy a barátságok sem.
Ez persze nem azt jelenti, hogy erőltetni kell a kapcsolatokat. Inkább azt, hogy érdemes tudatosan megteremteni azokat a helyzeteket, ahol egyáltalán lehetőség nyílik az ismerkedésre. Nem véletlen, hogy a pszichológusok szinte kivétel nélkül valamilyen közösségi hobbit ajánlanak. Egy könyvklub, futócsoport, nyelvtanfolyam, önkéntes munka vagy kreatív foglalkozás nem azért működik, mert mindenki azonnal legjobb barátokat talál ott, hanem mert újra és újra ugyanazokkal az emberekkel találkozik. Az ismétlődésnek ugyanis óriási szerepe van abban, hogy kialakuljon a bizalom.
(Fotó: Shutterstock)
Érdekes módon még az sem baj, ha az első néhány alkalom kifejezetten kellemetlen. A legtöbb ember ilyenkor azt gondolja, hogy ez nem az ő közege, ezért többé nem megy vissza. Pedig létezik egy jól ismert pszichológiai jelenség, az úgynevezett puszta kitettség hatása, amely szerint minél többször találkozunk valakivel, annál szimpatikusabbá válik számunkra – és mi is számára. Magyarán nem az első este dönti el, lesz-e valakiből a barátunk, hanem sokkal inkább az, hogy visszamegyünk-e másodszor, harmadszor vagy tizedszer is.
A barátság akkor mélyül el, amikor kilép a megszokott közegből
A szakemberek szerint a legtöbb mély barátság egyébként nem nagy, sorsfordító pillanatokból születik, hanem apró gesztusokból. Egy közösen megivott kávéból edzés után. Egy üzenetből, hogy „jó volt ma beszélgetni”. Abból, hogy egyszer nemcsak munka közben váltunk néhány szót a kollégánkkal, hanem megkérdezzük, lenne-e kedve munka után is beülni valahová. Ezek a közös élmények lassan átalakítják a kapcsolatot, és egy ismerősből idővel barát lehet.
A futótárs addig csak futótárs, amíg egyszer nem ültök be edzés után egy limonádéra…
Talán ez az egésznek a legmegnyugtatóbb része. Nem kell különlegesnek, rendkívül extrovertáltnak vagy minden társaság középpontjának lennünk ahhoz, hogy új barátokat szerezzünk. Sokkal inkább arra van szükség, hogy merjünk újra jelen lenni, kezdeményezni, és elfogadni, hogy a közelség ritkán alakul ki egyik napról a másikra. A legtöbb ember ugyanis ugyanarra vágyik, mint mi: valakire, akivel jó megosztani a hétköznapokat. És lehet, hogy csak arra vár, hogy végre valaki megtegye az első lépést.
