(Fotó: Pexels)
Van egy furcsa szokásom, amit közel a negyvenhez sem tudtam kinőni. Ha hullócsillagot látok, még mindig kívánok. Pedig pontosan tudom, hogy a Perseidák nem egy kozmikus ügyfélszolgálat, ahol valaki pipálgatja a kéréseimet, és azt is tudom, hogy a kívánságoknak nincs külön ügyintézője odafent. Mégis, amikor egy nyári estén átsuhan előttem az a néhány másodpercig tartó fénycsík, ösztönösen lehunyom a szemem, és ugyanazzal a gyermeki reménnyel mondom el magamban azt az egy mondatot, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. És ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy vajon tényleg a csillagokban hiszünk ilyenkor…
vagy egyszerűen csak abban, hogy az életünk egyszer végre vesz egy olyan kanyart, amire már nagyon régóta várunk.
A pszichológusok szerint egyébként egyáltalán nem véletlen, hogy az emberek szeretnek kívánni. Az agyunk nehezen viseli a bizonytalanságot, különösen akkor, amikor valami nagyon fontos dolog nincs a kezünkben. Egy betegség kimenetele. Egy gyermek érkezése. Egy régóta vágyott szerelem. Egy új munka. Ilyenkor hajlamosak vagyunk apró rituálékat teremteni magunknak, mert ezek azt az érzést adják, hogy talán mégsem sodródunk teljesen tehetetlenül az eseményekkel. Nem azért kopogjuk le a fát, mert komolyan hisszük, hogy a bútor megvédi a szerencsénket, és nem azért kívánunk hullócsillagnál, mert azt gondoljuk, hogy a meteorok teljesítik az álmainkat. Hanem mert reményre van szükségünk. Mert néha elviselhetetlen lenne azt gondolni, hogy semmi sem rajtunk múlik.
Pedig ez valójában nem igaz! Mert miközben az eget figyeljük, sokszor megfeledkezünk arról, hogy a legtöbb kívánságunkat valójában mi magunk teljesítettük.
Vegyünk engem. A JOJO-diéták jedije vagyok, mindig belekerültem ugyanabba a körforgásba, és még mindig forgok, mielőtt bárki azt várná, hogy az írás végére megfejtem a megfejthetetlent. Ezért évekig ugyanazt kívántam: hogy bárcsak egyszer olyan alakom lenne, amiben jól érzem magam. Ha összeszámolnám, hány újévkor, hány születésnapon, hány elfújt gyertyánál és hány hullócsillagnál kértem ezt, valószínűleg kijönne egy kisebb csillagkép.
(Fotó: Pexels)
A vicc az egészben, hogy amikor néha sikerült lefogynom, utólag hajlamos voltam azt mondani, milyen szerencsém volt. Mintha egy nap egyszer csak felébredtem volna egy másik testben. Pedig nem. Az a lány, aki hajnalban felkelt edzeni, aki századszor is újrakezdte a diétát, aki megküzdött a saját lustaságával, ugyanaz volt, aki este a tükör előtt azt kívánta, bárcsak sikerülne. A hullócsillag legfeljebb végighallgatott. A munkát én végeztem el.
És milyen érdekes az élet. Ma már egyáltalán nem ezt kívánom. Ma már nem kisebb nadrágméretet kérek az univerzumtól. Azt kívánom, hogy egyszer teljesen békében legyek önmagammal. Ez pedig sokkal nehezebb feladat, mint leadni tíz kilót. Ehhez nem kalóriadeficit kell, hanem önismeret. Szakavatott segítség. Kellemetlen felismerések. Őszinte beszélgetések. Annak belátása, hogy néha nem a testünk szorul fogyókúrára, hanem a lelkünk gyógyulásra. És ezt már végképp nem intézi el helyettünk egy hullócsillag.
A másik kívánságomról még nehezebb beszélni. Mert ezt nem egy nyári égbolt alatt mondtam el először, hanem valószínűleg száz különböző este, amikor azt éreztem, talán soha nem fog eljönni az az ember, aki pontosan úgy szeret majd, ahogy vagyok. Nem egy kicsit másként. Nem majd, ha megváltozom. Nem majd, ha csendesebb leszek, türelmesebb leszek vagy kevesebbet akarok az élettől, és főleg nem, ha kisebb lesz a ruhaméretem. Hanem most. Így. Egészben. Aztán amikor végül megérkezett,
Nem finoman. Nem óvatosan. Inkább úgy, mint egy üstökös. Hangosan. Váratlanul. Mindent felborítva. És amikor néha ránézek, eszembe jut, hogy éveken át pontosan ezt kértem az univerzumtól. Azt viszont tudom, hogy nem a hullócsillag küldte őt.
(Fotó: Pexels)
Hisz utólag olyan könnyű lenne azt mondani, hogy lám, teljesült a kívánságom. Csakhogy közben történt valami sokkal fontosabb. Meghoztam néhány olyan döntést, amitől rettegtem. Kiléptem abból az életemből, amiben már nem voltam boldog. Vállaltam a bizonytalanságot. Vállaltam, hogy talán egy ideig egyedül leszek. És csak ezután tudott belépni valaki, aki talán végig ott volt valahol az életem szélén, csak én még nem álltam készen rá.
Néha azt mondjuk, szerencsénk volt. Én egyre inkább azt gondolom, hogy a szerencsének is szeret segíteni az ember. Minél többet dolgozunk magunkon, minél több nehéz döntést merünk meghozni, minél többször állunk fel egy kudarc után, annál gyakrabban érezzük úgy, hogy milyen különös, milyen szerencsés fordulatokat hoz az élet. Pedig lehet, hogy nem a világ változott meg körülöttünk.
Hanem mi lettünk azok az emberek, akik már képesek élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek mindig is ott voltak.
