Egy Atlas-5 hordozórakétán útnak indul az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA Juno elnevezésû ûrszondája a Kennedy Ûrközpontból, a floridai Cape Canaveralban 2011. augusztus 5-én. Az űrszonda 5 év után 2016. július 4-én állt a Jupiter körüli pályára áll, ahol többek között a bolygó mágneses terét, légkörét és belsejét vizsgálta. (MTI/EPA/Gary I Rothstein)
Amikor a Juno 2011 nyarán elindult a floridai Cape Canaveral űrközpontból, hosszú és kanyargós út állt előtte. A Jupiter eléréséhez közel öt évre volt szüksége: ezalatt mintegy 2,8 milliárd kilométert tett meg, mire 2016 júliusában sikeresen pályára állt a gázóriás körül.
A küldetés már a kezdetektől különlegesnek számított.
A Juno lett az első olyan, kizárólag napenergiával működő űrszonda, amelyet ilyen nagy távolságra küldtek a Naptól.
Ez első hallásra talán nem tűnik rendkívülinek, valójában azonban komoly mérnöki kihívást jelentett. A Jupiter ugyanis körülbelül ötször messzebb kering a Naptól, mint a Föld, ezért mindössze a földi napsugárzás töredéke éri. Ennek ellensúlyozására a Junót három hatalmas napelemtáblával szerelték fel, amelyek együttesen közel húszméteres fesztávolságot adnak az űrszondának.
Nézd meg a kilövést:
A kutatók szándékosan poláris pályára állították a Junót, vagyis minden egyes keringés során a Jupiter északi és déli pólusa fölött is áthalad. Ez lehetővé tette, hogy olyan területeket figyeljen meg, amelyeket korábban egyetlen űreszköz sem látott ilyen részletességgel. A szonda ráadásul rendkívül közel merészkedik a felhőtetőhöz, így egészen új nézőpontból vizsgálhatja a bolygó légkörét.
A NASA által közreadott grafikus ábra a NASA napenergiával meghajott Juno űrszondáját a Jupiter fölött mutatja. A Juno öt évvel a felbocsátása után, 2016. július 4-én sikeresen ráállt a Naprendszer legnagyobb bolygója, a Jupiter körüli pályájára. (MTI/EPA/NASA)
A Jupiter új arca
A Juno egyik legfontosabb feladata annak kiderítése volt, hogyan épül fel a Naprendszer legnagyobb bolygója. Mérései alapján a Jupiter belseje jóval összetettebb, mint azt korábban feltételezték: a kutatók szerint nincs éles határ a feltételezett kőzetmag és a körülötte lévő anyag között, inkább egy elmosódott, kevert szerkezetről lehet szó.
A szonda részletesen feltérképezte a Jupiter rendkívül erős mágneses terét is, amely a Naprendszer legerősebb bolygómágneses mezeje. Emellett sikerült közelebbről megvizsgálni a bolygó légkörének hatalmas ciklonjait, a pólusok fölött örvénylő viharrendszereket és a legendás Nagy Vörös Foltot is, amely évszázadok óta tombol a Jupiter felszínén.
A NASA által közreadott grafikus ábra a NASA napenergiával meghajott Juno űrszondáját a Jupiter fölött mutatja. (MTI/EPA/NASA)
A küldetés során készült felvételek szintén sokakat lenyűgöztek. A Juno kamerája nem tudományos műszerként került az űrszondára, mégis az elmúlt évek leglátványosabb bolygófotói közül több is ennek köszönhető. A nyers képek feldolgozásában ráadásul önkéntes amatőrcsillagászok és képfeldolgozók is részt vesznek, akik a világ minden tájáról segítenek új részleteket előcsalogatni a felvételekből.
A küldetés eredetileg 2021-ben ért volna véget. A NASA azonban a tudományos eredmények és a szonda kiváló műszaki állapota miatt meghosszabbította a programot, így a Juno azóta nemcsak a Jupitert, hanem több nagy holdját – köztük a Ganymedest, az Európát és az Iót – is közelről tanulmányozhatta.
Tizenöt évvel az indulás után a Juno még mindig kapcsolatban áll a Földdel a NASA Deep Space Network antennarendszerén keresztül, és 2026-ban is folytatja a megfigyeléseket.
Minden újabb elrepülés új adatokat szolgáltat a Jupiterről, amelynek működését még ma is számos nyitott kérdés övezi. A szonda így jóval tovább írja történetét annál, mint ameddig azt eredetileg tervezték.
A Tejút és a Jupiter a felvidéki Ajnácskő közeléből fotózva (Forrás: MTI/ Fotó: Komka Péter)
