Csillagainkban a hiba. Amikor először hallottam ezt a filmcímet, sokáig csak egy romantikus történet jutott róla eszembe, megnéztem a filmet, aztán elolvastam a könyvet. Persze volt benne tiniszerelem, és sok igazságtalan szenvedés, küzdelem és élniakarás. A történet két súlyos betegséggel élő fiatal szerelmét követi végig, akik a fájdalom és a bizonytalan jövő árnyékában próbálják megtalálni a boldogságot. Talán ezért kezdett el engem is foglalkoztatni a cím valódi jelentése. Tényleg lehet-e hiba a csillagokban? Vagy csak mi nevezzük hibának azt, amit nem értünk?
(Fotó: Pexels)
(Egyébként mindenkinek szívből ajánlom John Green regényét, széttépi a lelket a legjobb értelemben és elgondolkodtat.)
Egész életünkben keressük az összefüggéseket. Ha történik velünk valami jó, azt mondjuk: ennek így kellett lennie. Ha történik valami rossz, azt kérdezzük: miért pont velem? Miért pont vele? Mit rontottunk el? Mit akar ezzel üzenni az élet?
Azt hiszem, ez az egyik legemberibb tulajdonságunk. Nem tudunk együtt élni a válaszok nélküli kérdésekkel. Inkább gyártunk magyarázatokat, mint hogy elfogadjuk: bizonyos dolgokra talán soha nem kapunk választ.
Én mégis újra és újra felteszem ugyanazt a kérdést. Mi van megírva a csillagainkban? És ha valóban létezik valamiféle sors, vajon miért szerepel benne ennyi fájdalom?
Először nem magam miatt kezdtem el ezen gondolkodni. Hanem egy hozzám nagyon közel álló ember miatt. A daganatos betegsége évekkel ezelőtt nemcsak az ő életét írta át. A miénket is. Végignéztem, hogyan omlik össze egyik napról a másikra az a világ, amelyről addig azt hittük, szilárd. Láttam a vizsgálatokat. A várakozást. Azokat a napokat, amikor minden telefonhívástól összeszorult a gyomrom. Láttam a terápiák utáni kimerültséget, a reményt, amely egyik nap még erősen élt, másnap pedig szinte teljesen eltűnt.
És közben láttam valami mást is. Az embert. Azt a hihetetlen erőt, amiről addig egyikünk sem tudta, hogy létezik.
Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, már az orvosok sem hisznek igazán a felépülésben. Mégis újra felállt. Aztán megint. És amikor azt hittük, elfogyott minden ereje, valahonnan mindig talált még egy keveset. Sokszor néztem őt, és nem értettem. Miért? Miért egy ilyen ember?
(Fotó: Pexesl)
Miért annak kell ennyit szenvednie, aki akkor is mosolyogni próbált, amikor talán minden oka meglett volna arra, hogy ne tegye. Azt mondják, a szenvedés nem válogat. És ezt az eszemmel tudom is. De a szívem ezt valahogy sosem tudta elfogadni. Miközben mellette álltam, és próbáltam erős maradni, észrevétlenül bennem is elkezdett történni valami. Eleinte csak jobban figyeltem magamra. Aztán egyre jobban. Minden apró fájdalomnak jelentőséget tulajdonítottam. Minden szokatlan tünet mögött a legrosszabb lehetőséget kerestem. Egy nyirokcsomó, egy fejfájás, egy szúrás, egy anyajegy, egy hasi fájdalom… mintha a testem hirtelen egy megfejtésre váró rejtvénnyé vált volna.
Voltak időszakok, amikor heti több alkalommal ültem különböző rendelők várótermében. Közben körbenéztem magam körül. Voltak ismerőseim, akik évek óta nem jártak orvosnál. Akiknek eszükbe sem jutott, hogy egy kisebb panasz mögött komoly betegség állhat. Ők úgy éltek, ahogy én már nem tudtam. Gondtalanul. Én pedig sokszor irigyeltem őket ezért. Sőt, dühös voltam, sokszor szinte üvöltöttem belül, amiért az ő életüket hibátlannak láttam, amiért a mosolyukat támadásnak véltem.
A pszichológia ismeri ezt a jelenséget. Az egészségszorongás – korábbi nevén hipohondria – nem egyszerűen arról szól, hogy valaki „túlreagál” egy tünetet. Kutatások szerint gyakran valamilyen korábbi veszteséghez, traumatikus élményhez vagy hosszan tartó bizonytalansághoz kapcsolódik.
Ha valaki testközelből végignézi egy szeretett ember súlyos betegségét, az könnyen megváltoztathatja azt, ahogyan a saját teste jelzéseire figyel. Az agy ilyenkor mintha fokozott készültségbe kapcsolna: veszélyt keres ott is, ahol nincs.
Nem tudom biztosan, hogy nálam is ez történt-e. De sokszor megfordult a fejemben. Lehet, hogy azon a napon, amikor először kimondták azt a diagnózist, nemcsak az ő élete változott meg. Hanem az enyém is. Édesanyám nekem mindig azt mondta, hogy velem, hogy velünk nem történhet semmi rossz: mert egyszerűen nem! Ő megígéri. Ez volt a biztosítékom, egy megtörhetetlen pecsét, ami avval a sorsdöntő diagnózissal gyakorlatilag porrá zúzódott, és a hamis biztonságérzetet tovafújta az aggodalom szele.
Azóta rengeteget gondolkodom azon, hogy vajon a fájdalomnak van-e értelme. És itt nem arra gondolok, hogy romantizálni kellene a szenvedést. Mert nem kell. A daganat nem ajándék. A pánikroham nem tanító mester. A fájdalom önmagában nem nemesít. Viszont az, ahogyan viszonyulunk hozzá, képes megváltoztatni bennünket.
(Fotó: pexels)
A pozitív pszichológia egyik sokat kutatott fogalma a poszttraumás növekedés. Richard Tedeschi és Lawrence Calhoun pszichológusok szerint vannak emberek, akik egy súlyos krízis után nem ugyanoda térnek vissza, ahol korábban voltak, hanem új emberré válnak. Nem azért, mert a trauma jó volt. Hanem mert a vele való megküzdés közben átértékelik az életüket, az emberi kapcsolataikat és saját erejüket.
Ez nem jelenti azt, hogy hálásnak kell lennünk a szenvedésért. Csak azt, hogy néha képesek vagyunk valami értékeset felépíteni a romokon.
Talán ezért keresem én is ennyire makacsul a választ. Nem azért, mert azt hiszem, minden szenvedésnek egyszerű magyarázata van, hanem mert szeretném elhinni, hogy egyszer visszanézve megértem, miért kellett ezen keresztülmennünk. Eszembe jut ilyenkor Viktor Frankl pszichiáter gondolata is, aki a koncentrációs táborok túlélőjeként írta le: az ember szinte bármilyen „hogyan”-t képes elviselni, ha talál hozzá egy „miért”-et. Nem azért idézem, mert a két élethelyzet összehasonlítható lenne – nem az –, hanem mert ez a felismerés az emberi lélek működéséről szól, és talán ezért ennyire időtálló.
Ezért érzem, hogy bűvkörükben tartanak a miértek. Nem azért, mert azt hiszem, minden előre meg van írva. Hanem mert szeretném hinni, hogy a félelmeim nem teljesen értelmetlenek. Hogy egyszer talán megértem, miért kellett ennyire megtanulnom félteni az életet.
Lehet, hogy a csillagokban nincs hiba. Lehet, hogy a történetünknek vannak fejezetei, amelyeket olvasás közben igazságtalannak érzünk, de csak a legutolsó oldalon értjük meg, miért volt rájuk szükség. És az is lehet, hogy soha nem kapunk minden kérdésünkre választ. De ha ebből az egészből egyetlen dolgot megtanultam, akkor az az, hogy a remény nem abból születik, hogy mindenre van magyarázatunk. Hanem abból, hogy a válaszok hiányában is képesek vagyunk szeretni, kapaszkodni, és újra meg újra felállni.
