(Fotó: Unsplash)
Van egy befőttesüvegem, amit soha nem teszek fel a kamrapolcra. Nincs benne lekvár, savanyúság vagy eltett gyümölcs, mégis minden évben kerül bele valami a nyárból. Egy pillanat, amit nem szeretnék elveszíteni. Persze az üveg csak jelképes.
Nyolc éve van egy saját kis hagyományom: minden nyáron kiválasztok egy emléket, amelyet legszívesebben konzerválnék, aztán leírom a naplómba. Nem feltétlenül a legnagyobb eseményt keresem, nem a legtávolabbi utazást vagy a legtökéletesebb napot. Azt a pillanatot teszem el, amelyikről valamiért már akkor érzem, hogy egyszer nagyon jó lesz visszatalálni hozzá.
Az évek során rájöttem, hogy talán éppen ettől lett hagyomány. Mert visszatér. Mert várom. És mert jelentést ad valaminek, ami egyébként talán egyszerűen beleolvadna a sok száz nyári nap emlékébe. Idén már tudom, mi kerül az üvegembe.
A párom korábban soha nem látta a tengert. Sokszor beszéltünk róla, én pedig nehezen értettem, hogyan lehet, hogy nem is különösebben vágyik rá. Ő ezt egészen logikusan elintézte: látott már róla annyi fényképet és videót az interneten, hogy pontosan tudja, milyen. Ugyanez volt a történelmi helyekkel is. Minek odautazni valahová csak azért, hogy az ember a saját szemével is megnézze azt, amit előtte százszor látott egy képernyőn? El tudja képzelni. Én már ekkor mosolyogtam a nem létező bajszom alatt, „hát persze édes, el tudod képzelni…”.
(Fotó: Pexels)
Aztán ezen a nyáron ott nyaldosta a lábát a langyos Adria. Nem történt semmi látványos. Talán éppen ezért maradt meg bennem ennyire. Nem kiáltott fel, nem kezdett fényképezni, nem mondta, hogy milyen gyönyörű. Csak állt, és nézte a végtelen vizet. Beszívta a meleg, sós, tiszta levegőt, és jelentősségteljes ideig egyetlen szót sem szólt. (Ez nála nagy szó, mert nem bírja ki, hogy ne kommentáljon mindent is!) Én közben pedig nem is annyira a tengert néztem, hanem őt. Aztán egyszer csak megszólalt, és valami olyasmit mondott,
hogy lehet, mégsem olyan jó a képzelőereje, mint hitte. Abban az egy mondatban pedig benne volt minden.
Azóta is sokszor eszembe jut az arca. Az a néhány perc, amikor egy felnőtt ember egyszer csak úgy tudott rácsodálkozni valamire, ahogy gyerekként csodálkozunk rá a világra. Amikor kiderült, hogy hiába láttunk valamiről ezer fényképet, az még nem ugyanaz, mint ott állni előtte. A képen nincs sós levegő. Nincs szél a bőrünkön. Nem halljuk a vizet, nem érezzük a forróságot, nincs hangja a sirálynak, sem a kabócáknak, és főleg nincs meg az a furcsa érzés, amikor a szemünk próbálja befogadni, hogy előttünk valami egészen a horizontig tart.
Nekem pedig talán még a tengernél is többet adott, hogy ott lehettem mellette. Csordultig telt a szívem attól, hogy ennek az első találkozásnak én is része lehettem. Hogy láthattam azt a néhány percet, amikor egy kicsit kitágult számára a világ.
Vannak első élmények, amelyeket nem mi élünk át először, mégis ajándékba kapunk belőlük valamit azzal, hogy ott lehetünk mellettük.
Ezt szeretném eltenni ebből a nyárból.
Nem minden emlék marad meg magától
Sokáig azt gondoltam, hogy ami igazán fontos, arra úgyis emlékezni fogok. Ma már nem hiszem ezt. Az emlékezetünk nem fényképalbum, amelybe változatlan formában kerülnek be az életünk képei. Idővel részletek kopnak ki belőlük. Elfelejtjük, milyen volt a levegő, pontosan mit mondott a másik, milyen zenét hallgattunk az autóban, vagy mit éreztünk abban a másodpercben. Néha maga az esemény megmarad, csak éppen az vész el belőle, amiért valaha fontos volt. Talán ezért szeretem annyira ezt a nyolc éve ismétlődő kis szertartást.
(Fotó: Pexels)
Amikor eldöntöm, melyik pillanat kerül az üvegbe, tulajdonképpen azt mondom magamnak: figyelj, ez fontos volt.
A pszichológia is ismeri azt a folyamatot, amikor tudatosan időzünk egy kellemes élménynél ahelyett, hogy azonnal rohannánk tovább. Ezt nemcsak a nosztalgia mondatja velünk. Megan E. Speer és Mauricio R. Delgado, a Rutgers University kutatói azt vizsgálták, milyen értéket tulajdonítunk a pozitív személyes emlékeinknek. Eredményeik szerint különösen becsesek lehetnek azok az élmények, amelyeket a hozzánk közel álló emberekkel osztottunk meg.
A közös pozitív emlékek felidézése ráadásul nemcsak jó érzést kelthet: kutatásaik szerint a stresszre adott fiziológiai válasz mérséklésében is szerepe lehet. Talán ezért tud egyetlen közös pillanat sok évvel később is többet jelenteni, mint egy tökéletesen sikerült nyaralás összes fényképe.
A naplóm az én befőttesüvegem
Az írásnak ebben különleges szerepe van. Amikor leírok egy emléket, kénytelen vagyok egy pillanatra megállni benne. Felidézem, mit láttam, mit éreztem, miért éppen ezt választottam. Nemcsak azt jegyzem fel, hogy mi történt, hanem azt is, hogy ki voltam én abban a pillanatban.
A pozitív élményekről való írást vizsgáló kutatások alapján ennek lehetnek jólléti előnyei is, bár a hatások nem mindenkinél és nem minden módszernél egyformák. Nálam az önismereti úton meglehetősen pozitív hatással bírtak, és szerény személyem szerepe, és hatása mások életére így szemmel láthatóan is említésre méltó, amit néha hajlamos vagyok lekicsinyelni, és melyre a barátaim és a családom olyan sokszor kedvesen megdorgálva emlékeztet.
Nyolc év „befőttjeit” visszaolvasva nemcsak nyolc szép nyári napot találok. Látom azt is, mi volt fontos nekem különböző életkorokban. Kik voltak mellettem. Minek tudtam örülni. Mit vettem észre a világból. Egy ilyen apró hagyomány így észrevétlenül önismereti térképpé válik.
És talán éppen ez az egyik oka annak, hogy szükségünk van a saját rituáléinkra. A hagyományokról hajlamosak vagyunk valami nagy, generációkon át öröklődő dologra gondolni. Pedig nem kell százévesnek lennie valaminek ahhoz, hogy jelentése legyen. Egy hagyomány megszülethet egészen kicsiben is. Lehet a vasárnapi közös reggeli, az első decemberi mézeskalács, ugyanaz a dal minden családi autóúton, vagy egy nyári emlék, amelyet minden évben gondosan „elteszünk”.
(Fotó: Pexels)
A lényeg talán nem is az, mit ismétlünk meg, hanem hogy közben azt üzenjük magunknak és egymásnak: vannak dolgok, amelyek fontosak annyira, hogy helyet csináljunk nekik az életünkben.
Egyszer majd valószínűleg erre a nyárra sem úgy fogok emlékezni, ahogy most. Elmosódnak a napok, összekeverednek az utazások, és talán arra sem emlékszem majd pontosan, milyen meleg volt azon a délutánon. De lesz egy bejegyzés a naplómban. És abban ott lesz egy férfi, aki addig azt hitte, pontosan tudja, milyen a tenger, mert már rengetegszer látta képen. Ott lesz a végtelen víz, a sós levegő, a hosszú hallgatás és az a félmosollyal kimondott felismerés, hogy talán mégsem olyan jó a képzelőereje.
És ott leszek én is, mellette, titokban talán boldogabban, mint ő, mert megadatott, hogy végignézzem, ahogy valaki, akit szeretek, egyetlen pillanatra megint gyerekként néz a világra.
Ezt teszem idén a befőttesüvegembe. Mert a nyárból végül úgysem tudjuk eltenni a meleget, a fényt vagy a tenger illatát. De kiválaszthatunk belőle egy pillanatot, amelynek azt mondjuk: téged nem engedlek csak úgy elillanni.
