Van néhány étel, amelynek szerintem nem létezik pontos receptje. Persze le lehet írni, hány tojás kell hozzá, mennyi liszt, milyen vastagra vágjuk a húst, és milyen forró legyen az olaj. Még azt is meg lehet kérdezni, melyik zsemlemorzsát használjuk. Csakhogy aztán otthon ugyanúgy csinálunk mindent, és mégsem olyan. Mert hiányzik belőle az az egy hozzávaló, amit sem grammra, sem decire nem lehet kimérni: hogy a nagymamánk készítette.
(Fotó: Pexels)
Én például bármit csinálok, képtelen vagyok ugyanolyan rántott húst sütni, mint a mamám. Pedig figyelek. Kérdezek. Nézem, mit csinál. Ugyanúgy panírozom, ugyanúgy sütöm, és nagyjából ugyanazokat az alapanyagokat használom. Az enyém is finom. Csak nem az.
A nagyim ráadásul rendszeresen hozzáteszi:
– Ó, fiam, meg se kóstoltam!
Ez nála valamilyen különleges konyhai szuperképesség lehet, mert ennek ellenére minden tökéletes. Nemcsak a rántott hús. A töltött káposzta, a halászlé, a húsleves is. Utóbbiban pedig ott van az a bizonyos levesbe való töltelék, amelyről elfogultság nélkül állíthatom, hogy zseniális. Legalábbis megpróbálom elhinni, hogy elfogultság nélkül.
Az ember egy idő után gyanakodni kezd, hogy talán nem is mondanak el nekünk mindent. Kell lennie valami titkos mozdulatnak, amit akkor csinálnak, amikor éppen nem figyelünk. Egy csipet valaminek, amiről következetesen hallgatnak. Mert más magyarázat egyszerűen nincs arra, hogy ugyanaz a recept ugyanazokból a hozzávalókból két különböző konyhában miért lesz két különböző étel.
Persze valójában van.
Egy falat, és újra gyerekek vagyunk
Az ízek és az illatok különös módon kapaszkodnak az emlékeinkbe. Egy régen érzett illat néha gyorsabban visszavisz bennünket egy korábbi élethelyzetbe, mint egy fénykép. Elég megérezni egy sütemény, egy leves vagy akár egy régi parfüm illatát, és egyszer csak nem pusztán emlékszünk valamire, hanem szinte újra ott vagyunk.
Ennek idegrendszeri háttere is van. A szaglás feldolgozásában részt vevő agyi területek szoros kapcsolatban állnak az emlékezetben és az érzelmekben fontos szerepet játszó struktúrákkal. Ez az egyik oka annak, hogy a szagokhoz kapcsolódó emlékek különösen elevenek és érzelmileg erősek lehetnek. A jelenséget gyakran Proust-hatásnak is nevezik Marcel Proust híres madeleine-jelenete nyomán: egy sütemény íze és a teába mártás élménye egész gyerekkori emlékvilágot hív elő az elbeszélőből.
A saját madeleine-ünk azonban ritkán madeleine.
(Fotó: Pexels)
Lehet rántott hús. Húsleves. Almás pite. A vasárnap reggel készülő pörkölt illata. Vagy egy sütemény, amelynek már a neve hallatán is mindenki visszakérdez, hogy micsoda?
Nálunk ilyen a csacsifüle. (Ez egy zsíros, élesztős tészta, kiszaggatva, csacsifülre hasonlító alakra hajtva, magozott meggyel töltve és porcukorba forgatva.) Tapasztalataim szerint szinte senki nem tudja, mi az, amíg meg nem kóstolja. Utána viszont rendszerint szerelem első falatra. Nekem természetesen ennél sokkal több. Hozzátartozik ahhoz az ízvilághoz, amelyet egész életemben ismertem. Nem kell azon gondolkodnom, szeretem-e. Ismerős. Otthonos. Olyan íz, amelynek már jóval azelőtt története volt számomra, hogy egyáltalán tudtam volna, mit jelent a családi hagyomány.
Talán ezért olyan megnyugtatóak a gyerekkorunkból ismert ételek is. Nem egyszerűen az ízüket szeretjük. A hozzájuk kapcsolódó embereket, helyeket és pillanatokat is „megesszük” velük együtt. A megszokott íz kiszámítható egy folyamatosan változó világban. Tudjuk, milyen lesz az első kanál húsleves. Tudjuk, milyen illat fogad majd az ajtóban. És egy rövid időre azt is érezhetjük, hogy bizonyos dolgok még mindig pontosan ott vannak, ahol mindig is voltak.
A recept valójában történet
Ezért gondolom, hogy amikor egy családi receptet továbbviszünk, valójában sokkal többet öröklünk meg egy ételnél. A hagyományok egyik legfontosabb tulajdonsága éppen az ismétlődés.
Biztonságot és folytonosságot teremtenek: összekötik azt, akik egykor voltunk, azzal, akik most vagyunk.
A családi rituálékkal foglalkozó pszichológiai kutatások szerint ezek a visszatérő szokások erősíthetik az összetartozás érzését, és a családi identitás részeivé válhatnak. Nem kell hozzájuk ünnepélyes ceremónia. Néha elég egy vasárnapi ebéd. Vagy nálunk egy péntek esti Gilmore Girls-vacsora. Ezek kívülről egészen jelentéktelen dolgoknak tűnhetnek. Nekünk azonban idővel tájékozódási pontokká válnak. Visszatérő jelenetekké, amelyekből felépül egy család története. És talán csak akkor vesszük észre, milyen fontosak, amikor egyszer valamiért elmaradnak.
Éppen ezért próbálom én is ellesni mama minden praktikáját. Szerencsére még megtehetem. Még ott van, még megkérdezhetem, még figyelhetem, mennyit tesz valamiből akkor is, amikor a válasz természetesen annyi, hogy „érzésre”. Igyekszem megjegyezni a sorrendet, a mozdulatokat, azt, mikor mit tesz hozzá. Közben pedig örömmel megeszem mindent, amit elém rak, mert jelenleg azért ez messze a kellemesebb része a hagyományőrzésnek.
És közben egyre inkább értem, miért akarjuk megtanulni ezeket a recepteket.
(Fotó: Pexels)
Nem azért, mert máshol nem találunk rántott hús receptet. Az internet nagyjából három másodperc alatt ad belőle tízezret. Hanem azért, mert azt az egyet szeretnénk tudni. A miénket. Azt, amelyikről egyszer majd mi mondhatjuk valakinek, hogy „a nagymamám is így csinálta”. Ebben a néhány szóban ugyanis benne van valami egészen különös folytonosság. Valaki egyszer megtanulta, aztán elkészítette százszor. Mi ott ültünk az asztalánál, megszerettük, később megpróbáltuk utánozni, egyszer pedig talán elkészítjük valakinek, aki még nem is ismerte azt az embert, akitől az egész elindult. Így tud egy recept túlélni generációkat. És így tud egy ember történetéből is továbbvinni valamit.
Talán ezért akarjuk annyira továbbadni ezeket az ízeket a következő generációnak. Nem pusztán azt szeretnénk, hogy ők is tudjanak jó húslevest főzni. Azt szeretnénk, hogy legyen nekik is egy íz, amely azt jelenti: család.
Hogy egyszer majd ők is azt mondhassák valakinek, hogy nálunk ezt így szoktuk. És ezzel együtt továbbvigyenek valamit azokból is, akik már előttük ugyanahhoz az asztalhoz ültek.
Én tehát továbbra is próbálkozom. Készítem a rántott húst, a húslevest és mindazt, amit megtanulhatok. Valószínűleg újra és újra megállapítom majd, hogy finom lett, de azért mama valahogy jobban csinálja. Talán egyszer rájövök a titkára. Talán soha.
Hátha egyszer majd valaki az én konyhámban kóstol bele valamibe, elmosolyodik, és azt mondja: ennek pont olyan íze van, mint régen. Akkor talán végre én is elhiszem, hogy sikerült.




