Azt hiszem, nagyon szerencsés volt a gyerekkorom, hiszen volt egy különleges, elképesztően okos nagyapám, akit imádtam, és egy bonyolult, hozzám nagyon hasonlító nagyanyám, akivel olykor martuk egymást, de őt is imádtam. Ma már egyikük sincs velem, hiányuk nap mint nap égő sebként lüktet a lelkemben. Nem tudom megszokni, hogy nincsenek, gyakran beszélek hozzájuk magamban, és tudom, hogy soha senki nem fog úgy, olyan odaadóan és vak rajongással, olyan tisztán, ösztönösen szeretni, ahogy ők tudtak.
Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages
Én a négy nagyszülőmből csak kettőt ismerhettem, ketten még azelőtt meghaltak, hogy megszülettem volna, ez sokáig nagyon fájt. Csak legendák voltak a számomra, mitikus lények, akik nemcsak okosak, bölcsek, nagylelkűek voltam a szememben, de olyan családtagok, akik nagyon szerettek volna engem. Ha megérték volna a születésemet. Mivel azonban nem így történt, a mai napig úgy érzem, valami olyan veszteség ért, még mielőtt a világra jöttem volna, mely meghatározta az életemet. Pontosan kettő pár értő fülre lett volna még szükségem életem legnehezebb pillanataiban.
A nagyszülői szeretet pótolhatatlan
Szülőként nézem a fiam és a nagyszülei közti kapcsolatot, és néha csak kapkodom a fejem, hol volt ez a megértés, hol volt ez az elfogadás, ez az örök cinkosság, a ki nem mondott félszavak, amiből megértik egymást akkor, amikor én voltam gyerek. A nagyszülő már rég ledobta azokat a terheket, amiket nekem szülőként még cipelnem kell, hiszen az én felelősségem, hogy a társadalomba beilleszkedjen, olykor vállalhatóan viselkedjen, hogy rendben tartsa a játékait, elpakoljon maga után, rendszeresen mosson fogat, tanuljon, tiszteljen, egyen gyümölcsöt, mosson kezet újra, kapcsolja már ki a tévét, aludjon este 8-kor, ne köpjön az utcán, ne beszéljen csúnyán…
De az előttünk járó generáció már rég nem görcsöl ilyen és ehhez hasonló felesleges dolgokon, talán mert rajtuk nincs felelősség.
Azt érzem, tudtok valamit, amit mi nem. Tudtok elvárások nélkül a gyerek felé fordulni, van időtök és hozzá türelmetek, és olyan mély és megbonthatatlan, ősi, már-már zavarba ejtően őszinte kapocs van köztetek, amit mi, szülők nem érthetünk. Képesek vagytok szavak nélkül kommunikálni, valami különleges nyelven, amit mi nem tudunk megfejteni.
Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz
Nektek az unokátok nem rossz, nem komisz, csak eleven. Ha csúnyán beszél, elengeditek a fületek mellett, ha szemetel, felszeditek utána, ha nem pakol el, megcsináljátok helyette. Engem meg néha kifejezetten zavar ez a szövetség, ez a klub, ez a zárt buli, aminek én nem lehetek a tagja, mégis annyira, de annyira jólesik, hogy vagytok ti egymásnak! Büszke vagyok rátok, és hihetetlenül szerencsésnek gondolom magunkat, amiért vagyunk, és mind ismerhetjük egymást.
Csendben igyekszem hát mindent elkövetni azért, hogy ez a jó viszony fenn is maradjon, minden erőmmel azon vagyok, hogy erősítem a szövetséget, óvjam, hogy a nagyszülők életének utolsó évei igazán boldogok legyenek, érezzék, hogy időskorukra is nagy szükségünk van rájuk, hogy nélkülözhetetlenek. Mert azok! És azt is remélem, hogy ha kamasz lesz a gyerekem, én pedig ideges, fáradt, kifacsart szülő leszek, akivel semmit sem lehet megbeszélni, mert úgysem ért meg, és akinek nyilvánvalóan egyetlen célja, hogy saját gyermeke életét megkeserítse, akkor majd lesz egy hely, ahová elszökhet, ahol mindig van meleg leves és sütemény, lesz lélek, aki megérti az övét, és nem érzi majd annyira egyedül magát ebben a furcsa világban.
