Csillagok

A világ talán utolsó elszigetelt törzse: a szentinelézek különös világa

Az Indiához tartozó Északi-Szentinel-szigeten élnek, és nem tudunk róluk sokat: az biztos, hogy zártan élnek, íjakat, nyilakat, lándzsákat használnak, vadásznak, gyűjtögetnek. Nem ismerjük azt sem, milyen nyelven beszélnek, vagy milyen a kultúrájuk.

Miközben úgy érezzük, szinte kinőttük a bolygót, igazából nem minden szegletét ismerjük, sőt. Nagyon sok állat- és növényfaj, természeti jelenség van még rejtve előlünk, és bizony akadnak ilyen népek is még. A szentinelézek valamiféle ősi életmódot mentettek át az évszázadok, évezredek során – már az ókorban is ismerték őket –, és messze elkerülte őket a modernizáció. Amit tudunk, azt az 1800-as években a szigetre érkezett angol hajósok jegyezték fel, akik minimális kapcsolatot kialakíthattak a nép tagjaival.

Hogy maradhattak fent?

Mivel csak a távolból vethetünk rájuk egy-egy pillantást, azt sem tudni, hányan élhetnek a szigeten, számukat 50 és 400 közé teszik. Kunyhókban laknak, csak a legszükségesebb öltözéket hordják, halásznak, vadásznak, gyermekeket nevelnek. Termetre alacsonynak tűnnek, bőrük sötétebb színű, és igen kreatívak: amilyen hajóroncsot vagy más tárgyat a partjukra sodornak a hullámok, azt kiszedik és hasznosítják, így egészítve ki dárdákból, szigonyokból, fejszéből és íjakból álló fegyverzetüket, eszközeiket. Nincs arra utaló jel, hogy növényeket termesztenének, de amit találnak, azt felhasználják kunyhóépítésre, kosárfonásra, ismerik a mézlelőhelyeket, az ehető gyümölcsöket.

A szentinelézek azért tudtak ilyen rejtélyesek és különlegesek maradni, mert nem háborgatják őket. A kapcsolatépítés azért lenne kockázatos, mert a legtöbb őslakos népet azok a betegségek irtották szinte teljesen ki, amelyeket a modern ember, illetve annak állatai hurcoltak magukkal, és adtak át akaratlanul is nekik.