Csillagok

A valóságos és a virtuális világ teljesen összekeveredik a gyermekeinkben – interjú Bagdy Emőkével az iskolai erőszakhullámról

„Ha egy videójátékban büntetlenül bánthatom a másikat, miért ne tehetném meg a való életben?” – reagált az elmúlt hetek iskolai erőszakhullámára lapunknak Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. A professzor asszony a hirado.hu-n induló Lélekutakon című pszichológiai és nevelési sorozatáról, a konzumizmus veszélyeiről, a virtuális világ életellenességéről, az iskolai és családi bántalmazások természetéről is beszélt.

– Az elmúlt hetekben egy tizenkét éves lány hátulról szívtájékon szúrta az osztálytársát, utána nem sokkal négy tíz–tizenkét éves lány annyira megrugdosott egy tízéves fiút, hogy életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta, a múlt héten pedig egy nyolcéves gyerek ollóval és ceruzával akarta társait nyakon szúrni. Nem Amerikában vagyunk, hanem Magyarországon. Ön szerint miért növekedett meg ennyire az elmúlt időszakban az erőszakos iskolai bántalmazások, bűncselekmények száma?

– Egy súlyos szemléletváltozás zajlik a kultúránkban, a felnőttek világában, ami természetesen lecsapódik és megjelenik a fiataloknál is. Konzumkultúrában élünk, és a konzumizmus minden más izmusnál veszedelmesebb, mert átível politikai rendszereken, és világjelenséggé válik. A lényege, hogy a fogyasztás révén növekszik a gazdasági tőke, tehát a cél a fogyasztót rábírni arra, hogy még többet fogyasszon! A fogyasztói társadalom nyomása által pedig materializálódik a kultúra és az értékvilág, azaz a magasabb humán dimenzióból, minden átkerül egy materiális dimenzióba. A reklámok útján egyfajta beetetés zajlik, rá akarnak minket venni, hogy mindent megvegyünk, megegyünk, s amikor egy dolog elavul, elhasználódik, akkor pedig egyszerűen csak dobjuk el. Ez a szemléletváltozás megfertőzte teljesen az emberi gondolkodást, az emberi identitás kérdését is. Magasabb rendű humán értékek helyett a materiális értékek kerültek előtérbe. Azaz annyit ér egy ember, amennyi pénze, háza, autója van. A konzumkultúra lealacsonyodott arra a szintre, hogy tulajdonban méri az embert. Innen már csak egy lépés a másik ember tárgyként kezelése. Áttevődik az emberi viszonyainkra, kapcsolatainkra is ez a fajta tárgyi szemlélet: az embereket használjuk, elhasználjuk, kihasználjuk és eldobjuk.  De az ember nem egy cipő, amit fölpróbálok, és ha nem passzol a lábamra, akkor eldobom!

– A virtuális világ térnyerése és beszüremkedése a gyermekeink életébe tovább rontott ezen a helyzeten?

– A konzumizálódás mellett a digitális kultúrának is rendkívüli szerepe van a torzult szemléletváltozás kialakulásában, az elszemélytelenedésben és az iskolai erőszakos bűncselekmények megjelenésében. A digitalizáció az emberek közti közvetlen, kommunikációs kapcsolatot teljesen megzavarta, a digitális eszközök „közbeékelődésével”. Ráadásul a kamaszkorban van a gyermekeknél egy a szülőktől, tekintélyszemélyektől való elválási és leválási folyamat. Ez sajnos azzal jár, hogy a szülők nincsenek abban a helyzetben, hogy ésszel, akarattal, szülői hatalommal megvédjék a fiatalokat az internet és a közösségek által tálcán kínált virtuális világtól. Ebben az időszakban súlyos mentális zavar állhat elő a kamaszoknál, amikor a valóságos és a virtuális világ teljesen összekeveredik bennük, és a virtuális világ, valósággá válik. Megszűnik a realitásérzék, eltűnik a kontrollfunkció, amely további etikai kérdéseket is felvet. Hiszen, ha egy videójátékban büntetlenül bánthatom a másikat, miért ne tehetném meg a való életben? Ha az agyban nem alakul ki a szabályozó funkció, a gát, akkor ezek a fiatalok olyat is tehetnek, amely már törvénybe ütköző, emberellenes, életellenes.

A Duna-díjjal kitüntetett Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a pszichológiatudomány kandidátusa a budai rendelőjében 2021. november 17-én (Fotó: MTI/Cseke Csilla)

– Ezek szerint az erőszakos mesék, illetve a verekedős számítógépes játékok erősítik a fiatalok agresszióra, erőszakra való hajlamát?

– A gyermekeink óriási veszélynek vannak kitéve. Minél korábban engedjük a digitális eszközhasználatot, annál inkább esélyes a „mentális fertőzés” lehetősége, amely késlelteti a személyiségfejlődés folyamatát és merőben torzítja azt. Normál esetben egy három és hat év közötti óvodás szépen fokozatosan megtanulja elkülöníteni a képzeletet a valóságtól. Viszont ha a gyermeket érő ingereknek nagyobb része a virtuális világból származik, és nem a közvetlen, emberi kapcsolatokból, természetes élményekből, akkor ez a folyamat lelassul és sokszor hat–nyolc éves korra sem kristályosodik ki. Pedig egy hat–nyolc éves gyermeknél, normál fejlődés esetén már be kellene érjen a realitás kontroll képessége. Arról nem is beszélve, hogy a régi időkhöz képest jóval korábban, már tízéves kortól megkezdődik a biológiai pubertás, azaz a testi érés időszaka, és jóval később következik be lelassulva a lelki, szellemi fejlődés, amely szintén egy ellentmondásos helyzetet teremt. Ezt az éretlenséget támadja a mesék, filmek, videójátékok tömege, amely állandóan agressziót üzen. Az agressziókutatás bebizonyította, hogy a túl sok agresszió látványa: elközömbösödést idéz elő. Ezért egy idő után úgy tekint a személy egy másik ember halálára, mint egy eltörött tárgyra.

– A fent említett gyermekek közül többen is halállistát írtak, azaz nem hirtelen felindulásból, hanem előre megfontolt szándékból támadtak társaikra. Mi állhatott a gyermekek erőszakos tetteinek hátterében?

– Aki ilyet elkövet, az végső elkeseredésében, tehetetlenségében, egy felfokozott stresszállapotban teszi. Többségében vagy otthon a családjában bántalmazták, vagy iskolai erőszak áldozata. Azaz nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki minden előzmény nélkül elkövet egy ilyen bűncselekményt. Általában ezek a gyerekek azért akarnak megölni valaki mást, hogy ne magukat öljék meg. Nincs ember, akihez fordulhatnak, egyedül vannak a problémáikkal, szétfeszíti őket a düh, a harag, a feszültség és a kétségbeesés.  Amikor kollektív erőszak történik, akkor van egy „vezérürü”, aki a legagresszívebb, a többiek pedig nyájeffektusként követik őt. A főkolompost valószínűleg otthon bántalmazzák, ő a tehetetlen dühét viszi át az iskolai közösségbe, ahol ugyanazt csinálja másokkal, mint amit vele csinálnak otthon. Tipikus jelenség, hogy a gyengébbek rendeződnek a fővezér köré, egyrészt mert védelmet remélnek, másrészt mert az állandó gyengeségérzet és a hátrányos adottságaik miatt ők is tele vannak indulattal. Lényegében így alakul ki a támadók csoportja.

– Az is determinálva van, hogy kiből lesz áldozat?

– Érdekesek az erre vonatkozó kutatások, mert a szocializációs hátérrel egyértelműen összefüggésben lehet. Szomorúan mondom, hogy például áldozat lehet egy emberségre, szeretetre, békülésre, megbocsátásra nevelt gyerek is, aki azt hozta magával, hogy nem áll be a sorba, nem lesz agresszív, nem tart a többiekkel, s ezáltal válik potenciális áldozattá. Azért bántják szegényt, mert más értékeket hozott otthonról. A tíz–tizenöt közötti kamaszoknál jellemző a külsőségek miatti bántalmazás, azaz aki kicsit kövérebb, vékonyabb, mozgásában esetlenebb, az lesz kipécézve. Jellemzően rászállnak a félénk, szorongó, introvertált gyerekekre is. A bántalmazott pedig nem mer szólni a környezetének, mert fél a további megtorlástól.  Olyan megfélemlítettségi helyzetek is kialakulhatnak, ahol az áldozat halálos szorongásában inkább megöli magát, ami még mindig jobb, mint ha a bántalmazók teszik meg.

Fotó: MTI/Cseke Csilla

– Vannak intő jelei annak, hogy egy kisiskolás ilyen szörnyű tettre készül? Mire figyeljenek oda a szülők és a tanárok?

– Jel lehet egy visszahúzódó, másokkal nem barátkozó, nem kommunikáló gyerek, aki valószínűleg retteg, és nem mer senkivel kapcsolatot kötni, nem mer senki iránt bizalmat érezni. Ennek a gyereknek a szülei érdektelenek a gyerek problémáival kapcsolatban. Nem figyelnek rá, nem kapja meg a személyre szóló gondoskodást. Ennek a jelentőségét az utóbbi időben ismertük csak fel, hogy életmentő lehet a közvetlen, személyes emberi kommunikáció, a szülői odafigyelés és gondoskodás. Ha a szülő a figyelmét nem a különböző médiumoknak áldozná oda, hanem a saját gyerekére, azzal megmentené. Ez azzal jár, hogy leül és meghallgatja, rendszeresen. Kapcsolatot épít vele. Hiszen az élet kapcsolatokra épül, amiket gondozni kell. Sajnos a mai gyermekek lelkileg ellátatlanul, gondozatlanul nőnek fel. És vissza is kanyarodtunk az átmaterializálódott kultúránkhoz. A szülő odaadja a pénzt a gyerekének, mindent megvesz neki, mert ezzel akarja leróni a bűntudatát, hogy nem ad neki igazán szülői szeretetet. Pénzzel meg matériával váltja ki az élő emberi kapcsolatot.  Az a gyerek nincs veszélyeztetve, aki egy olyan világba megy haza, ahol szeretet veszi körül, és ahol megtanítják őt arra, hogy nyugodtan elmondhat bármit, nem büntetik meg.

– Mi számít bántalmazásnak egy szülő részéről, és a veréssel kapcsolatban milyen a közfelfogás?

– A veréssel és a bántalmazással kapcsolatos UNICEF nemzetközi vizsgálatokon Magyarország elég rosszul szerepelt. És itt ne kifejezetten a fizikai verésre gondoljunk, hanem a verbális bántalmazásra, ami sokkal gyakoribb a szülők részéről. Amikor csepülöm, szidom, elmarasztalom, ledorongolom a gyereket, nem kap egy jó szót sem, ő a hibás mindenért. Ez egy olyanfajta megalázási mód, ami nagyon súlyos következményeket idézhet elő egy gyerekben. Meg persze van a kifejezett fizikai bántalmazás, amit a magyar szülők, többségében az apák, elfogadhatónak mondtak a felmérésen. A megkérdezettek háromnegyede úgy vélekedett a fizikai fenyítésről, hogy alkalmanként lehetséges náluk, de csak mértékkel. De könyörgöm, hol van a mérték? Ami a kutatásból szintén kiderült és rendkívül tragikus eredmény, hogy a szülők nemcsak alkalmazzák a verést, mint fenyítést, hanem hozzáteszik azt is, hogy ez a „te érdekedben történik”, majd egyszer még „hálás leszel ezért”.  Szóval az ilyenfajta szemlélet nagyon ártalmas a gyereknek. Vizsgálatok igazolták, hogy figyelemmel, szeretettel, odaadó gondoskodással és állandó jelenléttel sokkal egyenletesebb a gyerek személyiségfejlődése és kevésbé lesz szorongó. Ez utóbbi értékeket föl kell emelni a magaslatra, hogy egy szocializációs helyreállító folyamat következzék be, és a materiális meg a digitális világból visszataláljunk egymáshoz.

A hirado.hu Lélekutakon Bagdy Emőkével című hamarosan induló műsora, többek között olyan érdekes témákkal foglalkozik, mint a lelki egészségünk, különböző stresszkezelési technikák, a gyermekek személyiségfejlődésének útvesztői, párkapcsolati és párválasztási nehézségek, a digitális függőségünk vagy éppen a családi és iskolai bántalmazás kérdése. A műsor állandó szakértője, Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta mellett olyan szakemberek is megszólalnak a műsorfolyamban, mint Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, Hal Melinda klinikai szakpszichológus, vagy Tóth Dániel digitális nevelés szakértő.

 

– Akkor ezek az egyre gyakrabban megjelenő iskolai bűncselekmények valójában a társadalom segélykiáltásai?

– A világ minden területén egy folyamatosan erősödő figyelemhajsza, „lájkvadászat” zajlik, bármiáron. Gazdasági haszna természetesen ennek is a pénz. A sikert, a népszerűséget abban mérik, hogy ki hány lájkot, mennyi kattintást kap, mekkora nézettséget ér el. Ez a hajsza, megrontja a fiatalokat is, olyan torzulásokat idéz elő a társadalomban, hogy például egy kamaszlány öngyilkossági kísérletet hajt végre azért, mert a barátnőjével való vetélkedésben az több lájkot kapott valamire. Az, hogy sorozatosan jelennek meg az iskolai bántalmazások, az erőszak jelenségének fokozódására utal, amelynek a hátterében szocializációs ártalom áll. Ezek a jelenségek mind egy drámaian súlyos társadalmi működési zavarnak a jelei. Azt gondolom, hogy az utolsó órában vagyunk, de az is lehet, hogy már kármentés folyik. Egy olyan világban, ahol Radnóti szavaival élve az „ember kéjjel öl”, drasztikus beavatkozásra van szükség! Ez egy össztársadalmi feladat, mindenkinek részt kell benne venni, a szülőknek éppúgy, mint a pedagógusoknak. Ezért is hiánypótló az a beszélgető műsor, amely nemsokára indul a hirado.hu-n, mert végre fel lehet hívni az emberek figyelmét bizonyos nevelési és pszichológiai kérdésekre.

– Az életünk során sok mindenre megtanítanak minket az iskolában, de arról nagyon keveset tudunk, hogy hogyan kell jó szülővé válni, vagy boldog gyermeket nevelni, pedig mennyivel egyszerűbb lenne. Talán a Lélekutakon című műsor beszélgetései egy kicsit iránymutatók lehetnek e tekintetben is.

– Abba a gondolatába szeretnék belefogódzni, hogy nem tudjuk, mit hogyan lehetne, kellene tennünk. Számonkérünk a szülőkön bizonyos szülői magatartást, ami optimális lenne, de hát honnan is kellene tudniuk? Pedig az ember személyiségfejlődésében mindennek megvan a maga helye és ideje. Az első évben tanulunk meg szeretetkapcsolatokat kialakítani, a második életévünkben próbáljuk az akarati erőknek a mozgósítását, a harmadiktól a hatodik évig történik a nemi szociális szereppel való azonosulásunk, ez a gender. Majd hat–tíz éves kor között fedezzük fel a belső értékeinket, építjük fel az önbizalmunkat, s végül tíz- és húszéves kor között cseperedünk fel mind testileg, mind lelkileg. Ráadásul ezek a fejlődési szakaszok, bizonyos időablakokban, genetikailag programozottan történnek. Azaz megvan, mikor kell egy-egy készséget képességgé csiszolni. Ennek a műsorfolyamnak szerintem az az értéke, hogy elemi szintű tájékoztatást biztosít, amely végigvezeti a szülőket, a fiatalokat és az érdeklődőket ezen a nagyon fontos önismereti úton, hogy megértsék, melyik életszakaszban mire kell figyelniük, s ezáltal jobban megismerjék önmagukat és egymást. Én a Lélekutakon című műsort egyfajta társadalmi közszolgálatnak tartom.

Fotó: MTI/Cseke Csilla