Kádár Annamária pszichológus (Fotó: Tóth Orsolya)
– Honnan fakad a mesékhez való szoros kötődése?
– Az érzelmi kötődésem onnan ered, hogy az anyukám nagyon sokat mesélt nekem kisgyerekként. Élénken él az emlékeimben, amikor körülbelül hároméves lehettem és még a nagymamáméknál laktunk. Emlékszem a szobára, az ágyra, a falvédőre, azoknak az estéknek a különleges hangulatára, ahogy anyukám leült az ágyam szélére, és hosszan mesélte a különböző népmeséket, varázsmeséket és tündérmeséket. Én lényegében ott álmodtam meg a saját életutamat, ott teremtettem meg a belső, képzeletbeli képeimet. Akkoriban nagyon sok munkája volt egy háziasszonynak, a ruhák keményítésétől, az ágyneműk vasalásáig, és én mindig csak arra vágytam, hogy anyukám végre velem foglalkozzon, én legyek neki az első, „engem vigyen fel a padlásra”, ahogy József Attila találóan megfogalmazta. Mert azok a közös mesélős esték végre csak rólam és kettőnk kapcsolatáról szóltak.
– Miért kezdett el tudományosan is foglalkozni a mesék világával?
– Amikor tanítóképzős diák voltam, akkor gyerekek által írt mesékben kellett helyesírási hibákat javítanom, és annyira beszippantott a kisiskolások kettős látásmódja, ahogy a valóságot és a képzelet világát ötvözik, hogy aztán ebből az anyagból írtam később a szakdolgozatomat meg a doktorimat is. Kilenc-tíz éves korban a mesére való beállítódás átvált a valóságra való irányulásra, ennek a két világnak a találkozása lenyűgözött. Volt ezek között a mesék között királylány, aki Maggi tyúkhúslevest főzött az apukájának ebédre, volt király, aki siratta a rákban elhunyt feleségét, voltak a tündérek, akiket csak este nyolcig engedtek le játszani, és volt királyfi is, aki tiszta pattanás volt.
– Vannak különböző mesekorszakok egy gyerek életében?
– Két lényeges korszakról beszélhetünk. Négy és fél, ötévesen megkezdődik életünk egyik leggyönyörűbb periódusa: a tündérmesék és a varázsvilágok korszaka. Ez egy kettős tudatállapot, amikor fél lábbal a mesék világában vagyunk, fél lábbal pedig a realitás talaján, de a kettőt már el tudjuk választani egymástól. Tehát ekkor már biztonsággal tud közlekedni a gyerek a két világ között. Ezt segítik, többek között a mesei rítusok, a szertartások, a mesegyertya meggyújtása, amikor megérintjük a gyerekek arcát mesekendővel, vagy varázslevendula-cseppet csöppentünk a kézfejére. Ezzel a rítussal a két világot elválasztjuk. Ebben az átmeneti térben bármi megtörténhet és bármi valóra válhat. Ez az időszak olyan kilenc-tíz éves korig tart. Onnantól már a realitás nagymértékben jelen van a gyerekek életében, és a varázsmegoldások kezdenek kiszorulni. Pedig nagyon fontos lenne, hogy ezt a fajta gyermeki szemléletet, ezt a mágikus gondolkodást megőrizzük felnőttkorunkban is. Másképp hogyan álmodnánk meg az égig érő álmainkat?
Kádár Annamária lányaival, Lillával és Zsolnával (Fotó: Tóth Orsolya)
– És akkor kilenc-tíz éves kor után jönnek az ifjúsági regények?
– Igen. Érkeznek a valóságos történetek, a hőstörténetek meg a mítoszok. Megjegyzem, hogyha a hollywoodi forgatókönyvírók kasszasikert akarnak, akkor azt a népmesék modelljére építik fel. Ezt már Joseph Campbell is megírta Az ezerarcú hős című könyvében. A Harry Potter, a Trónok harca, A Gyűrűk Ura, a Csillagok háborúja mind-mind modern tündérmesék. Tehát van egy hős, aki elindul, kilép a komfortzónájából, elviszi a hamuba sült pogácsákat az útra, aztán jönnek a segítőtársak és álhősök is, jön a sárkányokkal való küzdelem, a barlang mélye, és az onnan való visszatérés az elixírrel.
– Egy gyermek életében mi a mese alapvető funkciója és feladata?
– A mese egyik legfontosabb szerepe, hogy fejleszti az érzelmi intelligenciát. Meséléskor a gyermek belső képeket alkot, megalkotja a belső moziját, amelyben a sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire ő azt el tudja viselni. Szóval elképzeli azt, amit hall, és ez segít neki a benne lévő feszültségek, szorongások leküzdésében és az érzelmei megszelídítésében. A mese szimbolikus úton nyújt megoldást a gyermek problémáira, az őt foglalkoztató kérdésekre.
– Mikortól kezdjünk a gyermekünknek mesélni? Az érzelmi intelligenciát fontos, hogy már gyermekkorban megalapozzuk?
– Kodály Zoltán azt mondta a zenei nevelésről, hogy az már kilenc hónappal a gyerek születése előtt meg kell hogy kezdődjön. Aztán kijavítja magát, és azt mondja, hogy inkább az anyuka megszületése előtt kilenc hónappal. Tehát a legideálisabb, ha már a nagymama mesélt az anyukának, apukának, aki már a méhen belüli időben folytatja a mesélést a születendő gyermekének. Utána, amikor a gyerek megszületik, következhetnek a különböző bölcsődalok, altatódalok, döcögtetők, járogatók – ezek a rímes versikék mind-mind a nagy mesekorszak megalapozói. Mert a gyerek nem érti a világ rendjét, rendszerét, nincsenek biztos kapaszkodói. Ezek a kis mondókák, dalocskák a biztonság és az állandóság érzését nyújtják. Elég csak azokat mondogatni, énekelni, dúdolni nekik, és a gyerekek ösztönösen megnyugszanak. Tehát már a verbalitás előtt megkezdődhet az érzelmi intelligencia fejlesztése.
Kádár Annamária férjével és lányaival (Fotó: Tóth Orsolya)
– Milyen a jó mese?
– Minden olyan mese jó, ahol nincs kihúzva, átírva a konfliktus. Például én egyáltalán nem ajánlanám ezeket az egy-három-öt perces esti meséket, amelyek le vannak rövidítve, ki vannak belőlük véve a lényegi elemek, meg van kozmetikázva bennük a konfliktushelyzet. Amikor én a mesékről gondolkodom, akkor úgy vizualizálom ezt az egészet, mint amikor az anyuka befonja a kislányának a haját: vesz egy szál népmesét, egy szál kortárs mesét és egy szál életmesét, azaz a saját életünkről szóló történetet. Tehát mind a háromra nagyon nagy szükség van. Ezek így egymásra rímelve, párhuzamosan léteznek. Egyébként a gyerek a meseválasztásával ki tudja fejezni, hogy az adott pillanatban épp mire van szüksége, igénye, mivel küzd, ezért kéri ugyanazt a mesét többször is. Ilyenkor talál valamit, ami ráillik, rárímel az ő problémahelyzetére.
– Fontos, hogy ki és hogyan mesél a gyereknek?
– A legfontosabb, hogy a szívemen engedjem át a mesét. Nem kell ide különleges retorikai képesség, egyszerűen csak legyek ott, legyek jelen a gyerek életében. Csukjam be a fejemben az Excel-táblázatokat, hogy mit kell vásárolni holnapra, vagy hogy milyen számlát kell még kifizetni. Ahhoz, hogy a gyereknek átjöjjön a mese hangulata, ahhoz nekem, a szülőnek is bele kell helyezkednem a történetbe. Fantasztikus érzés, amikor fél lábbal ott vagyunk a jelenben, és közben fél lábbal visszamegyünk a saját gyerekkorunkba. Csodálatos az az érzelmi összekapcsolódás, ami akkor és ott megszületik közöttünk a gyerekkel. Ez nemcsak neki, hanem nekünk is jót tesz. Ha csak ennyit tudnánk változtatni a világon, hogy mindenki este a közös mesélés után lefekszik aludni, akkor jóval kevesebb zsémbes ember lenne reggel hét és nyolc között a forgalomban. Amikor másodikos, illetve harmadikos lesz a gyerek, a legtöbb szülő abbahagyja az olvasást, arra hivatkozva, már tud olvasni, olvasson magának. Végzetes hiba elengedni ezt az esti közös rítust a gyerekkel, mert ez a kisgyerekkori összebújás lesz az alapja később a bizalmas szülő-serdülő beszélgetéseknek.
Kádár Annamária férjével és lányaival (Fotó: Tóth Orsolya)
– Lehet szerepük az apukáknak is ezekben az esti mesélésekben?
– Rengeteg kutatás szól arról, hogy ha az apa is mesél esténként, akkor fejlettebb lesz a gyerek szókincse, érzelmi intelligenciája és kreativitása is, ugyanis az apukák teljesen másképp mesélnek, mint az anyukák. Ők úgymond megszentségtelenítik a szöveget, átugranak lapokat, belemesélnek oda nem illő dolgokat, és megfűszerezik a történeteket humorral. A gyerekek imádják az apás meséket. Az apukák ijesztgetik a gyereket, borzongatják, de ez is nagyon fontos tényező az érzelemszabályozás kialakulásában.
– Egyre gyakoribb jelenség, hogy a szülők a minőségi, együtt töltött meseolvasás helyett a képernyő elé ültetik a gyermeküket. Mennyire káros ez?
– Nagyon fontos, hogy a gyerek élőszóval mondott mesét halljon. Lényegében a mesehallgatás egy aktív folyamat. Aki belenéz egy mesét hallgató gyerek szemébe, az látja, hogy a gyerek ránk néz, de közben átnéz rajtunk. Ez egy nagyon élénk belső munka, amikor beindul odabent a „belső mozi”. Ezzel szemben a televíziónál nincs meg a rítus, a belépés-kilépés a mesetérbe, hanem csak ömlesztve, kontrollálatlanul kapják a gyerekek a külső képeket, és nem tudják feldolgozni. Ezért is lehet látni egy olyan gyereknél, aki sokat ül a képernyő előtt, hogy egyre agresszívebb lesz, mert azt a sok felhalmozódott élményt, csak így tudja levezetni. Ha megszokja a mozgóképet, hogy készen kapja a gyorsan pergő képkockákat, akkor nem fogja egyáltalán lekötni egy olvasott történet, és kevésbé fogja használni a fantáziáját. Később mindez komoly tanulási nehézségekhez és érzelemszabályozási problémákhoz vezethet. Nem azt mondom, hogy a rajzfilmeket teljesen ki kellene iktatni a gyerek életéből, merthogy ez lehetetlen. A kettő nagyon jól megfér egymás mellett, csak a határokat szigorúan meg kell húzni, mert a túlzott képernyő, vagy videójáték-használat hamar függőséghez vezet. Ez az időkeret óvodáskorban húsz perc per nap, kisiskoláskorban pedig maximum egy óra. Az a legjobb, hogyha a szülő közösen nézi a gyerekkel a rajzfilmet, családilag.
– Szeptember elsején egy hiánypótló kezdeményezés indul a közmédián, megszólal az interneten elérhető Csukás Meserádió.
– Ez a kezdeményezés rendkívül jó alternatívája lehet a televíziózásnak, és tökéletes kiegészítője az élőszavas mesélésnek. A rádiós meséknek is ugyanúgy megvan a helyük az életünkben. Nekem csodás emlékeim vannak a bakelitlemezek és a magnókazetták hangjátékairól. Sőt, bizonyos meséket kifejezetten hangokhoz kötök, például nekem a népmesék Szabó Gyula hangján szólalnak meg, A kis herceget pedig Illyés Kinga orgánumához kötöm.
Kádár Annamária lányaival, Lillával és Zsolnával (Forrás: Kádár Annamária, Facebook)
– A mesékkel magokat ültetünk el a gyermekek tudatában – nyilatkozta egyszer. Azaz felelős vagyok azért, hogy milyen könyvet választok a gyermekemnek…
– Az a világkép, amit szülőként átadok a gyermekemnek, az benne van a meseválasztásomban, a viselkedésemben és az élethez való viszonyulásomban is. Mindennel nevelek, nemcsak azzal, amit mondok, hanem azzal, ahogy viselkedek, ahogy viszonyulok dolgokhoz, emberekhez. Valójában a mesékben minden ott van szimbolikusan, ami az élethez kell. Az életbátorságtól kezdve az, hogy merjek segítséget kérni, hogy igenis vannak nehézségek, amikkel meg kell küzdeni, de merni kell nagyot álmodni, ki kell tűzni a céljainkat, és meg kell próbálni megvalósítani azokat. Ez egy hosszú külső-belső utazás. Mindannyiunknak az életében vannak veszteségek, nehézségek, konfliktusok, helyzetek, amikbe néha belebukunk. Ezek a mi „sárkányaink”, kinek háromfejű, kinek még több, élethelyzettől függően. A kérdés az, hogy mint a népmesékben a szegénylegény, megpróbáljuk ezeket legyőzni, vagy hagyjuk és elsétálunk mellettük. Amúgy ki hallott olyan mesehősről, aki azon kesergett, hogy mennyire magas az égig érő fa, ő ugyan fel nem mászik oda. A mesék tele vannak érzelmi tanulságokkal, pozitív mintákat adnak nekünk, amit ha megfogadunk, mi is a saját életünk mesehősévé válhatunk.
– Vannak önnek is „sárkányai”, amelyekkel meg kellett küzdenie?
– Mindenkinek megvannak a maga sárkányai, amikkel farkasszemet kell néznie. Az én életemben a legnagyobb küzdelem a gyerekvállalás volt. Egy tizenhárom évig tartó külső-belső harc, amelynek minden állomását végigjártuk. Az egészben a veszteségek elviselése, meg az ezekkel való szembenézés volt a legnehezebb. Aztán eljött a pillanat, amikor a férjemmel mind a ketten a szakadék szélére kerültünk, és nem láttuk a kiutat. Akkor történt meg az, ami a mesékben mindig jelen van: a szerendipitás, a mindennapok csodás véletlene, amikor csak úgy, maguktól kibogozódnak a szálak. Igazából ez egy választási lehetőség volt. Döntenünk kellett, hogy vagy azt fogjuk siratni, hogy miért pont nekünk nem sikerült, hogy miért pont az én életemben történik mindez, aki gyerekekkel foglalkozom, és ez minden vágyam. Vagy egyszerűen kilépünk ebből a keretből és egy másik megoldást választunk. Az utóbbi mellett döntöttünk. Az örökbefogadás lett a mi életünk csodája. Két kislányt kaptunk: Lillát és Zsolnát. Ennél szebb és tökéletesebb gyerekeket szerintem én sem tudtam volna szülni, mint akiket a Jóisten gyorspostával leküldött nekünk. Egyszerűen az ölünkbe hulltak. De csak akkor, amikor elengedtem az egészet, és azt mondtam, „Uram, legyen meg a te akaratod!”
Kádár Annamária lányai: Lilla és Zsolna (Forrás: Kádár Annamária)
Kiemelt kép: Kádár Annamária (Fotó: Tóth Orsolya)
