Kocsis-M. Brigitta (Fotó: MTVA/Csondor Kinga)
– Gyermekként milyen pályáról álmodott, milyen hivatást képzelt el magának?
– Magyar-angol szakos tanárnő szerettem volna lenni elsősorban, de visszagondolva, már akkor is játszottam „bemondó néniset”. Egészen pontosan újságcikkeket olvastam fel hangosan. Kiskamaszként már kapcsolatba kerültem a televíziózással és eljátszottam a gondolattal, hogy akár műsorvezető is lehetnék. Történt ugyanis, hogy a XI. kerületi József Attila Gimnáziumban, ahol akkortájt tanultam, a helyi önkormányzat televíziója, meghirdetett egy tehetségkutató versenyt, amit sikerült megnyernem, alkotói kategóriában az írásaimmal.
– Ezek szerint ezzel kezdődött minden?
– Valahogy úgy. A televízió visszahívott, hogy segítsek nekik segédszerkesztőként a következő évi verseny megszervezésében: többek között szkripteltem, szervezői munkát végeztem, forgatásokon vettem részt. Ez idő alatt eléggé beleszerettem a televíziózásba. A gimnázium vége felé már határozottan éreztem, hogy a média világa engem nagyon is érdekel. Volt egy szuper magyartanárnőm, egyszer ő adott nekünk egy olyan feladatot, hogy ki kell nézni a tanterem ablakán, és mint egy rádiós műsorvezető közvetíteni az eseményeket, a lehető legszórakoztatóbb módon. Azonnal jelentkeztem és a visszajelzések alapján elég jól sikerült a „tantermi műsorvezetés”. Emlékszem, a tanárnő ekkor meg is erősítette bennem, hogy gondolkozzak el azon, hogy efelé vegyem az irányt.
– A tanárokkal párhuzamosan a szülei is támogatták a műsorvezetői ambícióit?
– A szüleimnek nem tetszett, ők inkább valamilyen hagyományosabb pályát képzeltek el nekem vagy valamilyen menedzseri hivatást. Természetesen mostanra már elfogadták a döntésem és nagyon büszkék rám.
– Az M5 csatornán futó, Novum című tudományos magazinműsornál volt tizenegy éven át. Mi vonzotta a leginkább a tudományos területben?
– Igazából nem mondom, hogy feltétlenül a tudomány-technológia-innováció terület az, ami a médián belül vonzott, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem volt tőlem idegen, mert mérnök családba születtem, a Műszaki Egyetemre jártam és az egyetemi újságba is írtam. Tehát, inkább azt mondanám, hogy jött a Novum, mint lehetőség, ugyanis akkor indult a műsor, amikor a médiaiskolában végeztem. Nem idegenkedtem a Novum témáitól, tudtam velük azonosulni, és hamar megtaláltuk a közös hangot.
– Mennyire volt nehéz abbahagyni a Novum műsorvezetését? Lelkileg és szakmailag, hogy élte meg a változást?
– Én a tudománykommunikációt ezalatt a tizenegy év alatt nagyon megszerettem. Fontosnak tartom, hogy a tudományos eredményekről közérthetően és izgalmasan lehessen beszámolni, de mégis hitelesen. Tulajdonképpen ebben a műsorban lefordítottuk a tudomány eredményeit a hétköznapi nyelvre, ami nem egyszerű feladat. Ugyanakkor realizáltam magamban azt is, hogy már nem úgy dobban a szívem egy forgatás előtt, mint néhány évvel korábban. Úgy döntöttem, váltok és bíztam benne, hátha kapok a Jóistentől valamilyen új képernyős lehetőséget. Úgy vélem, hogy először mindig helyet kell csinálni az életünkben az új dolgoknak. Általában igyekszem a lelkem után menni és olyan dolgokkal foglalkozni, amiben akkor és ott hiszek. Én a magánéletemben is mindig ilyen voltam, a semmibe léptem, ha valamit már nem éreztem igaznak.
– Amikor megtudta, hogy Ön lesz a Ridikül új műsorvezetője, milyen érzések kavarogtak Önben? Hogyan zajlott le a nap, volt ünneplés?
– Tavasszal volt a casting és ősz végén behívtak egy személyes beszélgetésre. Akkor már sejtettem, hogy én is a befutók között vagyok. Nyilván akkor ez még nem volt száz százalékig biztos, de azért volt egy erős megérzésem, hogy valószínűleg megkapom. Mikor kiderült, hogy engem választottak, nagyon örültem és rendkívül izgatott voltam. Ugyanakkor nekem ebbe az új helyzetbe hirtelen kellett belecsöppennem. Nem volt időm arra, hogy ünnepeljek, merthogy már el is kezdődtek a forgatások. Az első időszak ilyen szempontból elég kemény volt. Fel kellett vennem a tempót, azt a fajta intenzitást, amiről egy napi műsor szól: ötven percig beszélgetni a vendégekkel, sokat készülni egy-egy adásra és sorolhatnám. Kötelességtudó vagyok, tehát úgy voltam vele, hogy először jól kell teljesítenem, bele kell jönnöm, és csak aztán ünnepelhetek. Úgyhogy, amikor azt éreztem, hogy már a megfelelő mennyiségű adást felvettük, és van egy szusszanásnyi időm, akkor mertem koccintani és megünnepelni a barátaimmal. Azt hiszem, mostanra érkeztem meg lelkileg is és kezdem végre elhinni, hogy ez lett az én új valóságom.
Kocsis-M. Brigitta (Fotó: MTVA/Csondor Kinga)
– A műsorvezetés mellett coachként is dolgozik, hogy érzi emiatt a vendégek esetleg hamarabb, vagy jobban megnyílnak Önnek?
– A coaching főleg arról szól, hogy az ember a másikra nagyon figyel, és jó kérdéseket tesz fel. Azt gondolom, hogy ez egy műsorvezetői, riporteri feladat is egyben. Persze ebben megoszlanak a vélemények, mert vannak olyan műsorvezetők, akik jobban szeretik a saját hangjukat hallgatni, mint az interjúalanyét. Nincsen ezzel se semmi baj, mindenki úgy dolgozik, ahogy szeret. Alapvetően azt gondolom, hogy én jól tudok értőn figyelni és hallgatni. Az a célom, hogy azokat a kérdéseket tegyem fel, amikkel sikerül megnyitnom az interjúalanyt és a legérdekesebb, legizgalmasabb történeteket kicsalogatnom belőle. Ehhez szerintem tökéletes előny a coach háttér. Arra is figyelek, hogy egy-egy adással milyen üzenetet közvetítünk a nézőknek. Én azt szeretném, hogy azoknak, akik a nappalijukban ülnek, nézik a tévét és bekapcsolódnak a mi beszélgetéseinkbe, valami pozitívat tudjunk átadni. Lelkierőt, jókedvet sugározzunk, hogy úgy menjen tovább a napjuk, hogy mindenre van megoldás. Szeretném, ha azt éreznék, felelősek az életükért és tehetnek magukért valamit. Ez egy csodálatos lehetőség, hogy egyfajta pozitív szemléletet sugalljunk a műsorral.
– Témaötleteket szokott adni a műsorhoz? Bevonódik a szerkesztésbe?
– Alapvetően csodálatos felelős szerkesztőkkel és szerkesztőkkel dolgozom, egy egészen nagy csapattal, akiknek szuper ötleteik vannak. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy nyitottak az én ötleteimre is.
– Úgy tartják, hogy nehéz átvenni egy ennyire az előző műsorvezetőhöz kötődő magazinműsort, mert az emberek az évek alatt megszokják a személyiségét. Hogyan érez ezzel kapcsolatban, valóban így van?
– Ez olyan érdekes dolog, mert nagyon sokan mondták, hogy nehéz feladat lesz átvenni Kláritól a műsort, ennek ellenére én nem éreztem így. Nem volt bennem félelem, nem volt rajtam nyomás, hogy most valamilyen plusz elvárásnak meg kellene felelnem, nem éreztem úgy, hogy el kellene hódítanom a nézők szívét. Nem tekintettem ezt versenynek, hogy akkor nekem most jobbnak kell lennem, mint Dióssy Klári. Nem kell szerintem ezt méricskélni, hogy ki a jó, vagy ki mennyire más. Nekem az a feladatom, hogy amikor én odaülök, akkor a lehető „legbrigisebben” a legjobb beszélgetéseket moderáljam Igazán szívmelengető, amikor a meghívottak azt mondják a felvétel végén: „Brigi, köszönjük, jól éreztük magunkat”! Szerintem műsorvezetőként nekem inkább erre kell fókuszálnom.
– Hamarosan itt a 35. születésnapja, hogyan fogja ünnepelni?
– Különleges terv nincsen. Ez egy szép kerek szám szerintem. Érdemes megállni és visszatekinteni, hogy milyen is volt eddig az életem? Milyen út vezetett idáig? A sok kis pont mintha kezdene összeállni egy egésszé. Rakosgatja az ember a kirakós darabokat, néha nem is tudja, hogyan fog összeállni egy képpé. Most azt érzem, hogy minden, amivel eddig valaha foglalkoztam az életemben, nem volt véletlen, a hasznomra volt, amit itt a Ridikülben tudok kamatoztatni. Úgy tűnhetett, hogy nagy kerülőutakat jártam be a karrieremben, de igazából rengeteg olyan dolgot tanultam, amitől a személyiségem olyanná vált, hogy megértem erre a feladatra, mind szakmailag, mind emberileg. Amikor az embernek lesz egy beszélgetős műsora, aminek ő a háziasszonya, szerintem ez a csúcsa a televíziós műsorgyártásnak. Szóval ez egy csodaszép szülinapi ajándék nekem. Meg az is, hogy a Ridikül Magazin februári lapszámának én lehettem a címlapján. Meglehetősen sok munka van a hátam mögött, de most már egészen bizonyos, hogy megérte!
