(Forrás: MTI/EPA/Paul Buck)
Reese Witherspoon nevének hallatán nem a könyvespolcok jutnak eszünkbe. Az Oscar- és Golden Globe-díjas színésznő az elmúlt három évtizedben olyan sikerprodukciókat tett felejthetetlenné, mint a Doktor Szöszi, a Hatalmas kis hazugságok vagy éppen a The Morning Show. Ám a 49 éves Reese-nek már évek óta az is szívügye, hogy minél több emberrel szerettesse meg az olvasást is. 2017 óta saját könyvklubja is van, a közösségi oldalain pedig rendszeresen, érdekes könyvajánlókkal hívja fel a követői figyelmét.
A Búcsú nélkül eltűntél azonban az első olyan alkalom, hogy íróként is kipróbálhatta magát. A regény megalkotásához pedig egy, a thriller műfajában igen tapasztalt írónak, Harlan Cobennek kérte a segítségét.
A thriller főhőse, Maggie McCabe, egy kivételes harctéri sebész, aki egy tragédiasorozat következtében mindenét elveszíti. A kétségbeesett Maggie így lesz kénytelen a világ másik felén, a csúcstechnológia és a luxus fellegvárában egy kockázatos plasztikai műtétet elvállalni. Ám a dolgok gyorsan kicsúsznak a kezéből: a betege nyomtalanul eltűnik, ő pedig menekülni kényszerül.
A konyvesmagazin.hu leközölt egy kedvcsináló részletet a nem mindennapi történetből. Olvass bele!
Trace az arcán szájmaszkkal benéz a műtőbe.
– Marc?
– Mennyi időnk van még?
– A tábor északi része már porig égett. Több tucat halott van. Szalima mindenkit kivisz.
Az ápolónőre és az altatóorvosra pillantok.
– Indulás – mondom nekik.
– A fiút nem tudja megmenteni – szól rám az ápolónő menet közben. – Lehet, hogy maga időben végez, lehet, hogy ő túléli a műtétet, de ezek mindenképpen megölik.
Nem tudom, kik az „ezek”.
Nem tudom, ki mire hivatkozik, hogyan kezdődött ez az egész, mi történt itt, milyen frakciók vagy törzsek vannak, kik a hadurak, a fanatikusok, a szélsőségesek és az ártatlanok. Fogalmam sincs, ki a jó, ki a rossz, hogy kerültek ezek az emberek ebbe a menekülttáborba, melyik oldal az elnyomóké, és melyik az elnyomottaké. Egyébként érdekel a politika, de Maggie-nek, Trace-nek meg nekem mindez semmit sem számíthat.
Folytatom a műtétet. A beteg egy Izil nevű, tizenöt éves srác. Remélem, hogy csak ártatlanok kerülnek a műtőmbe, de nem hiszem, hogy így volna. Viszont nem a mi dolgunk azon agyalni, hogy ki kivel van.
A mi dolgunk, próbálok nem túl drámaian fogalmazni, hogy életeket mentsünk.
Vannak, akik az mondják, hogy „öljetek meg mindenkit, az Úr majd kiválogatja az övéit”. Nálunk kábé az ellenkezője igaz – mentsetek meg mindenkit, és az Úr majd … gondolom, nagyjából érthető.
Én nem mindkét oldallal vagyok. Egyáltalán nem választok térfelet.
– Mindenki induljon – mondom. – Ürítsék ki a műtőt!
– Marc! – szól rám Trace.
A tekintetünk összeakad a maszk fölött. Elég régóta ismerjük egymást. Együtt voltunk sebészeti rezidensek. Jó pár ehhez hasonló válságövezetben nyújtottunk már orvosi segítséget az egész világon.
Ő a világ egyik legtehetségesebb szív- és mellkasi sebésze.
– Segítek lezárni.
– Elintézem.
– Megvárunk.
Megrázom a fejem, de úgyis tudta, hogy ez következik.
– Hagyjatok itt egy menőautót – mondom. – Arra nem lőnek.
Mindketten tudjuk, hogy ez rég nem igaz, manapság meg biztos nem.
Nem kellett volna idejönnünk. Nem kellett volna engedélyeznem. Már jó ideje elintézhettünk volna mindent, elbúcsúzunk, és hazarepülünk.
Maggie mellett kéne lennem.
Nem köszönök el Trace-től. Ő sem köszön el tőlem.
Pedig soha többé nem találkozunk.
Még néhány másodperc, és már csak Izil meg én vagyunk a műtőben. Sietek, hülye módon azt hiszem, hogy időben végezhetek. Éppen lezárom a bőrmetszést, amikor kivágódik az ajtó.
Fegyveresek özönlenek be. Nem tudom, hányan vannak. De mindannyiuk tekintetében ott vibrál az őrület. Láttam már ilyet. Túl sokszor is. Legutoljára néhány nappal ezelőtt, Dzsanettől keletre.
Néha akkor is látom, amikor a tükörbe nézek.
Lehunyom a szemem, Maggie arcát képzelem magam elé, és várom, hogy valamelyikük meghúzza a ravaszt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
