Györgyi Anna, Nem véletlen?! podcast (Fotó: MTVA / Horváth Péter Gyula)
A nevetésével mindig vidámságot hozó Györgyi Anna színművésznő nem az a típus, aki gyerekkora óta családról álmodozott. Sokáig úgy tűnt, egyedül lesz, így is képzelte el az életét – utazással, szabadsággal, kötöttségek nélkül:
„Nem volt bennem, hogy majd anyuka leszek. Nem is tudtam elképzelni. Azt gondoltam, egyedül fogok jönni-menni a világban, és ez így rendben van.”
Aztán 31 évesen találkozott a leendő férjével, Csabával – és minden átrendeződött, ahogy Anna fogalmazott teljesen váratlanul és cseppet sem tudatosan:
„Egyszer csak ott volt. És kinyílt egy tér, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik.”
Mikor a férfi mintáról kérdeztem, kiderült, Anna életében az egyik legerősebb kapaszkodó mindig az édesapja volt, aki máig meghatározza, hogyan gondolkodik a világról és a kapcsolatokról. Ez az apakép a párválasztásában is visszaköszönt: a férjében ugyanazt a biztonságot és nyugalmat találta meg, ezért is tart már közel harminc éve a kapcsolatuk.
„Apukám volt a minden. Tőle tanultam a tisztességet, a munkát, hogy amit bele teszünk, az látszik. És a mai napig hiányzik – sokszor még most is felhívnám. Csabában a humor, bizalom, tisztelet és az fogott meg, hogy még mindig kíváncsi vagyok rá. De ez nem működik magától. Az intimitásra figyelni kell, és akkor is ott kell lenni a másik mellett, amikor nehéz.”
Györgyi Anna és Ölvedi Réka, Nem véletlen?! podcast (Fotó: MTVA / Horváth Péter Gyula)
Nehézségek pedig a színészi pályán, színházi közegben – hiszen Anna férje rendező, de volt színház igazgató is – voltak bőven. Megtapasztalták a sikert és a sikertelenséget is, amelyek váltakozva követték egymást. Az anyaság kezdetben pedig minden volt, csak nem idilli:
„Az elején azt érzed, hogy hős vagy… aztán rád szakad, hogy ez a kis ember most már mindig itt lesz. Jön a félelem, a kérdés: jól csinálom-e? Kis gyerek, kis gond – nagy gyerek, nagy gond. De amikor rám néznek, amikor azt mondják, hogy mama… ennél jobb nincs. Akkor érzem, hogy talán nem csinálom olyan rosszul.”
De a kétely később sem múlik el, csak átalakul.
Györgyi Anna viszont nem akar tökéletes anya lenni – és éppen ettől válik hitelessé a lányai észrevétlen tanítása, formálása mellett:
„Nem vagyok egy véranya, mert nagyon szeretem a hivatásomat is. De mindig ott vagyok, amikor szükség van rám. A lányok, ahogy nőttek ekezdtek engem öltöztetni, visszaadták a nőiségemet. Rájöttem, hogy mennyi mindent nem láttam magamból. Nagyon sokat kaptam tőlük. Tudtam, hogy nem tudok helyettük dönteni. Meg kell élniük a saját hibáikat. Sokszor nehéz volt, de most látom, hogy így volt jó.”
Györgyi Anna, Nem véletlen?! podcast (Fotó: MTVA / Horváth Péter Gyula)
A nehéz része az volt, amikor el kellett engednie őket – még akkor is, ha félt. De közben saját magát is újra kellett tanulnia. Most már eljutott oda is, hogy az idő múlását nem veszteségként éli meg, hanem egy természetes folyamatként:
„Ha én nem vagyok jól, nem tudok adni. Ezért ma már kimondom, ha valamire nincs erőm, és figyelek magamra is. Egyre jobban megszerettem magam. Ez nem volt könnyű. De most már jönnek a fiatalok, az energia, a szépség – és én ezt szeretem. Az azért fontos, hogy legyen erőm, mozgékony maradjak. Hogy majd azt mondhassák: ahhoz képest egész jól néz ki a néni.”
– nevet önfeledten a saját öniróniáján.
De aztán komolyra fordítva a szót, a beszélgetés végére egy nagyon tiszta gondolat marad meg tőle nekünk:
„Nincsenek véletlenek. Az élet olyan, mint egy gobelin hátoldala – kusza szálak mindenfelé. Aztán egyszer megfordítják, és látod, hogy minden gyönyörűen a helyén van.”
