Los Angeles, 2020. január 27.Ariana Grande amerikai énekesnõ érkeznek a Grammy-díjak 62. átadási ünnepségére a Los Angeles-i Staples Centerben 2020. január 26-án.MTI/EPA/Etienne Laurent
Ariana Grande már évekkel ezelőtt arra kérte a nyilvánosságot, hogy hagyjanak fel a testével kapcsolatos találgatásokkal. Akkor arról beszélt, hogy sokan éppen azt az időszakát tartották „egészségesnek”, amikor valójában antidepresszánsokat szedett, alkohollal próbálta tompítani a problémáit, rosszul táplálkozott, és élete egyik legnehezebb időszakát élte. Most, a Petal című új albuma megjelenése után ismét nem a zenéje, hanem a külseje került a figyelem középpontjába. A közösségi médiát és a bulvárlapokat ismét ellepték a találgatások arról, vajon túl sovány-e, beteg-e, jól van-e.
Kívülről nézve sokan ezt egyszerű aggódásnak látják – és sok esetben valószínűleg ez is áll a háttérben –, csakhogy amikor valaki évek óta minden nyilvános megjelenésénél ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, akkor már nem számít a jó szándék, hanem az, hogy elveszíti a jogot ahhoz, hogy a teste egyszerűen a saját ügye maradjon. Grande képviselője szerint éppen ez a véget nem érő nyilvános ítélkezés vezetett oda, hogy az énekesnő a turné lezárása után egy időre hátat fordít a reflektorfénynek. A 33 éves amerikai énekesnő képviselője a People magazinnak azt nyilatkozta:
Ariana Grande a turné befejezése után egy időre visszavonul a nyilvánosságtól, miután szerepléseit „véget nem érő, folyamatos nyilvános vizslatás és ítélkezés” kísérte.
Miközben a hír egy egyszerű sztártörténetnek tűnik, valójában sokkal általánosabb jelenségről szól.
Arról a normalizált megalázásról, ami bizonyos közegekben annyira megszokottá vált, hogy már fel sem tűnik.
A bántó mondatokra mindig akad magyarázat. A sportban azt mondják, ettől lesz valaki bajnok, a színházban úgy fogalmaznak, ilyen a szakma, el kell tűrni a személyes megalázást a közös siker érdekében, a zeneiparban pedig azt halljuk: ezt vállalta a reflektorfénnyel. Pedig attól, hogy egy jelenség régóta velünk él, még nem válik elfogadhatóvá.
A pszichológusok régóta figyelmeztetnek arra, hogy a rendszeres megszégyenítés jóval túlmutat a pillanatnyi rossz érzésen: tartósan rombolhatja az önértékelést, növeli a szorongás és a depresszió kialakulásának kockázatát, könnyen vezethet szerhasználathoz, testkép- vagy evészavarhoz, miközben kialakít egy olyan megfelelési kényszert, amiből sokan felnőttként sem tudnak kilépni.
A legveszélyesebb mégis az, hogy idővel maga az érintett sem érzi rendellenesnek, hanem úgy gondolja, hogy ez a fejlődés ára, a siker feltétele, vagy egyszerűen valóban baj van vele.
(Forrás: Pexels)
A siker nem lehet felmentés
Vannak sportágak és művészeti területek, ahol évtizedek alatt szinte intézményesült az a gondolkodás, hogy a kiemelkedő teljesítménynek ára van, és ebbe a megalázás is belefér.
A testsúly megszállott ellenőrzése, a body shaming, a koplaltatás, a hánytatás vagy más, egészséget veszélyeztető módszerek sok helyen még mindig a felkészítés részének számítanak, miközben a verbális bántalmazást egyszerűen „szigorú nevelésnek”, „motivációnak” vagy a szakma velejárójának nevezik.
Az eredményekre hivatkozva könnyű elfogadhatónak beállítani mindezt, pedig a siker soha nem lehet felmentés olyan módszerekre, amik emberek testi és lelki egészségét rombolják.
Erre az egyik legismertebb példa Katelyn Ohashi története, akit a világ többsége a mosolygós, vidám amerikai tornászként ismert meg. 2019-ben tökéletes tízpontos talajgyakorlatával és felszabadult stílusával pillanatok alatt világsztár lett.
Ohashi gyerekkora óta az amerikai torna egyik legnagyobb ígéretének számított, és sokáig a jövő olimpiai bajnokaként emlegették. Az elit sporttal együtt azonban olyan közegbe került, ahol a teste állandó ellenőrzés alatt állt. Interjúiban később felidézte, hogy már tizennégy évesen olyan mondatokat kellett hallgatnia, mint hogy úgy néz ki, mintha lenyelt volna egy elefántot, vagy hogy túl kövér ahhoz, hogy sikeres tornász legyen.
„Azt mondták, nem úgy nézek ki, mint egy tornász. Azt is a fejemhez vágták, hogy úgy festek, mintha lenyeltem volna egy elefántot, vagy mint egy disznó”
– mondta el a BBC-nek adott interjújában.
Egy sérülés után azt is a fejéhez vágták, hogy a hátfájását valójában a súlygyarapodása okozza. Később arról beszélt, hogy súlyos étkezési zavar alakult ki nála, és egy idő után már nem azért edzett, hogy jobb sportoló legyen, hanem azért, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amiket mások a testével szemben támasztottak.
Az olimpiai álmot végül nem a sérülések miatt engedte el, hanem azért, mert mentálisan teljesen kimerült.
Egy interjúban úgy fogalmazott: abban a rendszerben sokszor azt érezte, a medál többet ér, mint az ember.
Az elmúlt években Magyarországon is egyre több hasonló történet lát napvilágot. Nemrég két korábbi válogatott ritmikus sportgimnasztikázó nyilvánosan beszélt arról, milyen bánásmódban volt részük az élsport évei alatt: a napi mérlegelés, a testsúly folyamatos ellenőrzése és a testalkatra tett megalázó megjegyzések a felkészülés természetes részének számítottak.
Többen étkezési zavarokkal, szorongással és súlyos önértékelési problémákkal küzdöttek, végül pedig nem a fizikai megterhelés, hanem a lelki nyomás miatt hagyták abba a sportot.
Kocsis Evelin Viktória édesanyja részletesen leírta, hogy lányának naponta többször kellett mérlegre állnia, este pedig fényképet kellett küldenie a mérleg kijelzőjéről az edzőnek. Azt írta, nem a kemény munkába fáradt bele a gyermeke, hanem „a rengeteg igazságtalanságba és megalázásba”. Az ügy végül odáig jutott, hogy a Gymnastics Ethics Foundation vizsgálatot indított, a Magyar Ritmikus Gimnasztika Szövetség pedig belső vizsgálatot jelentett be.
„Reggel nem mertem már enni reggelit, vizet edzés közben csak kortyonként ittam, vagy csak öblögettem és kiköptem. A testképem teljesen eltorzult, 39 kilóval is ugyanolyan dagadéknak éreztem magam, amilyennek mindennap hívtak engem az edzőim”
Májusban újabb éritettek szólaltak fel, többbek között Markovics Mira, a junior válogatott korábbi tagja és Magyar Hanna, a hazai ritmikus gimnasztika egykori válogatott kerettagja, aki több volt sportolóval együtt a sportágon belüli visszaélésekről számolt be:
„Gyerekként olyan dolgokat éltem át a versenysportban, amiket ma már mentális és fizikai bántalmazásként látok”
– mondta.
„Azért szólalok meg, mert nem szeretném, hogy gyerekek egészsége és mentális állapota menjen tönkre egy olyan közegben, ahol a bántalmazást sokszor normálisnak nevezik.”
Az érintettek – mint a legtöbb bántalmazást átélt személy esetében – hosszú ideig maguk sem tekintették rendkívülinek azt, ami velük történt. Úgy gondolták, ilyen az élsport, ezt ki kell bírni, és éppen ez a normalizált megalázás legveszélyesebb sajátossága: egy idő után már az sem ismeri fel bántalmazásként, aki nap mint nap elszenvedi.
Nem az ő testük volt a probléma
Hasonló felismerésről beszélt nemrég Szinetár Dóra is az Én Kék Zónám podcastban idézte fel pályája kezdetét, amikor fiatal színésznőként rendszeresen kapott megjegyzéseket az alakjára. Akkoriban fel sem merült benne, hogy ezeknek ellent lehetne mondani. Azt hitte, ez a szakma része, és ha bántják, annak bizonyára oka van. Csak évekkel később értette meg, hogy nem vele volt a probléma, hanem azzal a közeggel, amely természetesnek tekintette, hogy egy fiatal nő testét folyamatosan minősítsék.
Ma már úgy látja, és úgy gondolja, a színházi világban hosszú időn keresztül jelen volt az a szemlélet, hogy a művészetért testileg és lelkileg is meg kell szenvedni:
„A színházi kultúra alapvetően olyan volt, hogy a színházcsinálásba tönkre kell menni. Ma már úgy gondolom, hogy ez teljes tévedés. Nem attól csinálod jól, hogy belerokkansz.”
A színházi világban nem ez volt az egyetlen történet, amely ráirányította a figyelmet arra, milyen könnyen összekeverjük a szakmai maximalizmust a megalázással. A Vígszínház egykori igazgatója, Eszenyi Enikő vezetői módszerei miatt évekkel ezelőtt több színész is megszólalt, és olyan munkahelyi légkörről számolt be, amelyben a kiabálás, a megalázó helyzetek, sőt a fizikai abúzus és a lelki nyomás a mindennapok részévé vált. Bár Eszenyi később távozott az igazgatói posztról, az ügy idén tavasszal ismét napirendre került, amikor a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulata jelezte: nem szeretne vele együtt dolgozni egy készülő előadásban.
A rendező ezt követően nyilvános levélben kért bocsánatot. Azt írta, sokáig úgy gondolta, hogy a próbák során tanúsított „szenvedélyes, időnként nem megfelelő megnyilvánulásait” igazolja az, ami végül a színpadon megszületik. Elismerte, hogy ezzel embereket bántott meg, és lelki fájdalmat okozott nekik.
„Azt gondoltam, hogy a színház fontosabb mindennél. Nem volt igazam. […] Megértettem, hogy semmilyen művészi eredmény nem ér annyit, hogy közben emberek sérüljenek vagy megalázva érezzék magukat”
– írta bocsánatkérő posztjában.
(Forrás: Unsplash)
Ezeknek a történeteknek a legtöbb szereplője csak évekkel később értette meg, hogy ami vele történt, nem a szakma természetes része volt. Akkoriban még úgy tűnt, ez az ára annak, ha valaki bajnok akar lenni, főszerepet szeretne játszani vagy a csúcson maradna.
A normalizált bántalmazás legveszélyesebb tulajdonsága, hogy egy idő után már az áldozat sem ismeri fel bántalmazásként. Úgy érzi, ez a siker ára, a szakma szabálya vagy egyszerűen az ő hibája, így a megalázásból módszer, a hallgatásból pedig alkalmazkodás lesz. Az elmúlt időszak megszólalásai azonban arra utalnak, hogy egyre többen nem hajlandók ezt természetesnek tekinteni.
