Fáj a derekunk, elmeséljük. Migrénünk van, panaszkodunk rá a kolléganőnknek. Ha hetek óta köhögünk, valószínűleg többen is megkérdezik, voltunk-e már orvosnál. De próbáljuk meg ugyanezt egy egészen más mondattal:
(Fotó: Shutterstock)
„Mostanában néha elcseppen a vizeletem, ha tüsszentek.”
Vagy azzal, hogy fájdalmas az együttlét, megváltozott a menstruációnk, aranyerünk van, esetleg a menopauza miatt olyan testi változásokat tapasztalunk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Valószínűleg egészen más lesz a beszélgetés hangulata. Talán még mi magunk is lehalkítjuk a hangunkat. Pedig a testünk egyik része sem válik kevésbé az egészségünk részévé attól, hogy fehérnemű takarja.
A hallgatást már nagyon korán megtanuljuk
A szégyen nem velünk születik. Egy kisgyerek még ugyanolyan természetességgel kérdez a nemi szerveiről, mint arról, miért van öt ujja vagy miért nő haj a fején. Aztán lassan megtanulja, hogy vannak „oda nem illő” kérdések, „csúnya” szavak és olyan testi dolgok, amelyeket társaságban nem emlegetünk.
Sokunk gyermekkorában még a megfelelő szavak használata is zavarba ejtő volt. Jöttek helyettük a becenevek, a körülírások, a „lent”, az „ott”, a „női dolgok”. A menstruációs betétet diszkréten becsempésztük a mosdóba, mintha valami tiltott tárgy lenne, és generációk nőttek fel úgy, hogy a menstruációról, a női nemi szervek működéséről vagy később a szexualitásról legfeljebb néhány kínos mondat hangzott el otthon.
Ennek persze volt kulturális és történelmi háttere is. A női testhez évszázadokon keresztül rengeteg szemérem, erkölcsi elvárás és tiltás kapcsolódott. A szexualitásról való hallgatást sokáig az illedelmesség részének tekintették, és ennek nyomai akkor is velünk maradtak, ha közben a világ körülöttünk látványosan megváltozott. Érdekes ellentmondás, hogy ma már szinte bármit megmutatunk a közösségi médiában, az intim egészségünkről mégis nehezen beszélünk. Egy bikinis fotó kevésbé számít tabunak, mint kimondani azt, hogy fáj az intim együttlét.
Miért hallgatunk még a barátnőink előtt is?
Azt gondolhatnánk, hogy legalább egymás között könnyebb. Hiszen egy barátnőnek elmondjuk, hogy összevesztünk a párunkkal, vagy hogy napok óta nem tudunk aludni. Az intim problémáknál azonban gyakran egészen más szabályok lépnek életbe.
Ennek egyik oka az lehet, hogy ezeket a panaszokat hajlamosak vagyunk összekapcsolni azzal, ahogyan saját nőiességünkről gondolkodunk. Egy inkontinenciával küzdő nő tarthat attól, hogy „öregnek” látják. Aki a menopauza változásairól beszél, attól félhet, hogy többé nem tekintenek rá fiatal, vonzó nőként. A szexuális problémákat pedig különösen könnyű személyes kudarcként megélni: mintha az, hogy valaki nem kívánja a szexuális együttlétet, vagy fájdalmat érez közben, valamit elárulna arról, mennyire „jó nő”.
Pedig ezek egyike sem erkölcsi minősítés, és nem mondja meg, mennyit érünk nőként.
A szégyen egyik legerősebb fegyvere éppen az az érzés, hogy „biztosan csak velem van valami baj”.
Ha senki nem beszél egy problémáról, könnyű azt gondolni, hogy senki másnak nincs ilyen. A többiek látszólag gond nélkül élik az életüket, miközben mi rejtegetünk valamit, amit kellemetlennek vagy abnormálisnak érzünk. Csakhogy könnyen lehet, hogy a mellettünk ülő nő pontosan ugyanezt gondolja.
Amikor azt mondjuk: „Ez már ilyen”
(Fotó: Unsplash)
A hallgatásnak azonban nemcsak lelki ára lehet. Az intim panaszok körül kialakult szégyen azért is veszélyes, mert hozzászoktathat bennünket ahhoz, hogy bizonyos problémákat egyszerűen az élet természetes velejárójának tekintsünk.
„Szülés után ez normális.” „Ennyi idősen már ilyen.” „A változókor ezzel jár.” „Mindenkinek van aranyere.” „A szex már nem olyan fontos.”
Ezekben a mondatokból pedig kiérződik egy különösen veszélyes szó: a kell.
Attól, hogy egy panasz gyakori, még nem feltétlenül olyan állapot, amelyet szó nélkül el kell fogadnunk. Az inkontinenciának például többféle oka és kezelési lehetősége lehet, ahogy a fájdalmas együttlét, a menopauzához társuló kellemetlen tünetek vagy a visszatérő végbéltáji panaszok esetében is érdemes szakember segítségét kérni. Az intimtorna és a medencefenék megfelelő tréningje bizonyos problémák megelőzésében és kezelésében is szerepet kaphat, de az első lépés sokszor még ennél is egyszerűbb: merjünk beszélni arról, amit tapasztalunk.
Mert ha valamit szégyellünk, hajlamosak vagyunk halogatni. Először nem mondjuk el a párunknak. Aztán a barátnőnknek sem. Végül az orvoshoz sem jutunk el vele, vagy csak akkor, amikor már komolyan befolyásolja a mindennapjainkat.
Ez a szégyen valódi ára.
A tabukat nem egyetlen nagy beszélgetéssel döntjük le
(Fotó: Unsplash)
Talán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a megoldás egyszerű: beszéljünk többet ezekről a dolgokról. Csakhogy annak, akit egész életében arra tanítottak, hogy bizonyos témákról hallgatni illik, nem lehet egyik napról a másikra azt mondani, hogy mostantól beszéljen róluk felszabadultan. Sokszor évtizedek alatt belénk épült szégyent és szorongást kellene egyszerűen félretennünk.
Éppen ezért talán nemcsak nekünk kell megtanulnunk másképp beszélni az intim egészségről, hanem arra is figyelnünk kellene, hogy a következő generációnak már ne kelljen ugyanezeket a tabukat örökölnie. Ebben pedig óriási szerepe lehet a gyerekkortól kezdődő, életkornak megfelelő edukációnak.
Talán egyszer eljutunk oda, hogy egy nő ugyanolyan természetességgel mondhatja majd ki, hogy problémája van a medencefenék izmaival, mint azt, hogy fáj a térde. Hogy a menopauza nem az öregedésről szóló kínos vallomás lesz, hanem egy életszakasz, amelyről lehet kérdezni és tudást szerezni. Hogy az inkontinencia nem titok, amelyhez az ember az életét igazítja, hanem panasz, amellyel segítséget kérhet. És hogy az öröm megélése sem olyan téma lesz, amelynek kimondásakor automatikusan lehalkítjuk a hangunkat.
Ehhez pedig talán nem is kell forradalom. Elég lehet, ha legközelebb, amikor egy nő azt mondja nekünk: „Erről egy kicsit kellemetlen beszélnem…”, nem változtatunk témát.
Hanem azt mondjuk: „Nyugodtan mondd.”
