Gyerekkorban az idő egészen máshogy működik, legalábbis én így emlékszem rá. Egy nyári szünet végtelennek tűnt. Egy december beláthatatlanul hosszú várakozás volt karácsonyig. Egy szombat délelőtt pedig olyan lassan telt, hogy azt hittem, sosem lesz este. Most pedig néha pislogok kettőt, és már megint péntek van. Megint eltelt egy hónap. Megint itt a nyár. Megint gyereknap.
(Fotó: MI)
És ilyenkor valahogy mindig eszembe jut, hogy vajon tényleg felnőttem-e. Vagy csak megtanultam úgy tenni.
Az esetemben a válasz egyszerű, nem nőttem fel, és meg sem próbálom leplezni. A minap például teljesen váratlanul megéreztem egy retró márkájú naptej illatát egy drogériában, és egy pillanat alatt visszarepültem gyerekkorom balatoni nyaraihoz. Ahhoz az érzéshez, amikor egész nap mezítláb rohangáltunk, amikor a legnagyobb problémát az jelentette, hogy szabad-e még egy gombóc fagyit kérni, és amikor egy eső utáni pocsolya vagy egy biciklitúra is kalandnak számított. A boltból kifelé jövet rögtön vettem is egy mangó fagyit és kértem rá cukorszórást.
És furcsa belegondolni, hogy ezek az emlékek mennyire mélyen bennünk maradnak. Sokszor jobban meghatároznak minket, mint azok a dolgok, amiket felnőttként fontosnak hiszünk. A pszichológusok szerint nem véletlenül tekintünk ilyen erős nosztalgiával a gyerekkorunkra.
A gyermekkori élmények alakítják ki azt az alapvető érzelmi biztonságot, amelyhez egész életünkben visszanyúlunk.
Minden emberben létezik egy úgynevezett „igazi én”, amely leginkább a gyermeki spontaneitásban és önfeledtségben mutatkozik meg. Talán ezért fáj annyira, amikor felnőttként úgy érezzük, elveszítettük ezt a részünket. Mert valójában nemcsak a gyerekkor hiányzik sokszor. Hanem az az érzés, hogy minden lehetséges. Hogy még nem rontottunk el dolgokat. Hogy még nem csalódtunk annyit. Hogy még nem lettünk óvatosak. Gyerekként valahogy természetes volt hinni. Abban, hogy sikerülni fog. Hogy egyszer majd olyan életünk lesz, amilyet elképzeltünk. És talán ezért olyan megrázó néha visszanézni a régi önmagunkra.
Emlékszem, gyerekként órákig ültem a nagymamám kertjében a cseresznyefa hintája alatt. A fülemre cseresznyét akasztottam „fülbevalónak”, és teljes komolysággal arról álmodoztam, hogy ha nagy leszek, nekem is lesz egy kertesházam. Olyan, ahol egy hatalmas hinta áll majd a kert közepén, ami nem nyikorog minden egyes lendülésnél, és ahol két kutya rohangál körülöttem. A fejemben akkoriban minden olyan egyszerűnek és biztosnak tűnt. Azt képzeltem, nagy családom lesz, mindig nevetés hallatszik majd a kertből, és valahogy minden a helyére kerül.
(Fotó: Shutterstock)
Most pedig néha a tetőtéri lakásomban ülök, és azon gondolkodom, hogy megint le kellene festeni az ablak alatti részt, mert pereg a fal. Nincs kedvem nekiállni, mégis tudom, hogy meg kell csinálni. És közben azon kapom magam, hogy bár sok minden nem úgy alakult, ahogy a cseresznyefa alatt elképzeltem, mégis ugyanaz az ember vagyok valahol mélyen. Csak már nem egy nyikorgó hinta zavar, hanem egy felújításra váró fal.
Azt hiszem, sok felnőttben él ez a furcsa kettősség. Kívülről működünk: dolgozunk, intézzük az életet, próbálunk helytállni. Belül viszont néha ugyanazok a gyerek vagyunk, aki csak szeretné, hogy valaki megnyugtassa, hogy minden rendben lesz.
Talán ezért van az is, hogy bizonyos pillanatokban újra gyereknek érezzük magunkat. Egy régi rajzfilm főcímdalát hallva. A vattacukor illatától. Attól, amikor mezítláb lépünk a fűre nyáron. Vagy amikor anya még mindig ugyanúgy kérdezi meg telefonban: „hogy a töltőm megvan-e, nem hagytam-e nyitva otthon az ablakot, vagy, hogy ettem-e rendesen, mert a túrórudi nem reggeli.” Ezt azóta is tagadom, a túrórudi igenis reggeli!”
És néha azon gondolkodom, vajon tényleg felnövünk-e valaha teljesen.
Mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a hosszú, fárasztó hét után szombat reggel a Disney-pizsamájában kucorog a kanapén egy bögre kakaóval, nézi a Gumimacikat, mintha újra tízéves lenne. És tudod mit? Szerintem ezzel semmi baj nincs.
(Fotó: MI)
A szakemberek szerint a bennünk élő „belső gyerek” egész életünkben velünk marad. Carl Jung svájci pszichológus is beszélt arról, hogy a személyiségünk egyik része örökké őrzi a játékosságot, a kíváncsiságot és azt a fajta gyermeki érzékenységet, amit az évek során próbálunk ugyan kontrollálni, de teljesen sosem tűnik el. És talán tényleg ez az egyik legnagyobb félreértés a felnőtté válással kapcsolatban. Hogy azt hisszük, egy ponton majd „készen leszünk”. Hogy majd egyszer megérkezünk oda, ahol minden biztos, minden rendezett, és onnantól már pontosan tudjuk, hogyan kell élni.
De szerintem ez nem így működik.
A legtöbb felnőtt fejében még mindig ott él az a bizonytalan tizenéves, akinek néha fogalma sincs arról, mit csinál. Csak már ügyesebben leplezi. Talán ezért olyan megnyugtató néha visszabújni a gyerekkor apró biztonságaiba. Mert egy idő után rájön az ember, hogy a felnőtt lét nem egy érkezési pont. Nem történik meg egyik napról a másikra. Nincs egy reggel, amikor hirtelen úgy ébredsz fel, hogy „na, most már teljesen kész vagyok”. Szerintem a legtöbben egész életünkben tanuljuk ezt. És talán nem is baj, ha valami örökre gyerekmódban marad bennünk.
Az a rész, amelyik tud még lelkesedni egy nyári viharért. Amelyik színes ceruzát látva még mindig órákig képes rajzolni. Amelyik hisz abban, hogy újra lehet kezdeni dolgokat. Hogy lehet még önfeledten nevetni. Hogy lehet még álmodni.
Mert talán pontosan ez tart életben bennünket felnőttként is. Nem az, hogy mindent tudunk. Hanem az, hogy valahol mélyen még mindig kíváncsiak vagyunk a világra. És lehet, hogy végül nem is az a fontos, hogy felnövünk-e valaha igazán. Hanem az, hogy a sok rohanás, felelősség és megfelelés közben mennyit tudunk megőrizni abból a gyerekből, akik valaha voltunk.
Szóval ezen a vasárnapon is várom, hogy az apukám felhívjon és megkérdezze a 38 éves lányát, hogy mit kér gyereknapra, és én már most tudom rá a választ…
(Fotó: Shutterstock)
