Azt hiszem, minden évben ugyanott kezdődik, az önmagammal vívott harc. Valahol május végén vagy június elején. Az ember békésen görgeti a telefonját, amikor egyszer csak megérkeznek. A tökéletes tengerparti fotók. A lapos hasak. A naplementében pózoló nők. A „véletlenül” tökéletes strandképek. És bár 38 évesen már pontosan tudom, hogy a közösségi média nem a valóság, valamit mégis megmozdít bennem. Talán nem vagyok egyedül ezzel.
(Fotó: Pexels)
Mert hiába telt el több mint húsz év az első fogyókúrám óta, a bikiniszezon még mindig képes előhívni ugyanazt a régi érzést. Azt a bizonyos „még gyorsan le kellene adni pár kilót” gondolatot.
A vicc az, hogy egész életemben fogyókúráztam. Voltam már káposztalevesen, szénhidrátmentesen, kalóriaszámolva, időszakos böjtölve, és egyszer még olyan alkalmazást is letöltöttem, amely minden egyes keksz után bűntudatot generált bennem. Hol lement tíz kiló. Hol feljött tizenkettő.
Egyszer lefogytam annyit, hogy a régi farmerjaimat újra felvehettem, aztán két év múlva már azon gondolkodtam, miért is őrizgettem őket.
Azt hiszem, sok nő pontosan tudja, miről beszélek.
(Fotó: Shutterstock)
És nagyon dühös vagyok azért, mert valahogy megint nem vagyok kész. Nem vagyok kész a rövidnadrágra. Nem vagyok kész a fürdőruhára. Nem vagyok kész arra, hogy mások is lássák azt a testet, amelyben egész életemet leéltem. Pedig ha valamit, ezt a harcot már igazán elengedhetném.
Nagyon sok nő életében létezik egy különös körforgás. Januárban fogadalmakat teszünk, tavasszal elkezdjük a diétát, nyáron próbáljuk élvezni az eredményt, ősszel elfáradunk, decemberben pedig megesküszünk rá, hogy idén tényleg csak egy szelet bejglit eszünk. Aztán persze nem egy lesz. És valahol ez így van rendjén.
Mégis minden évben újra elhisszük, hogy a boldogság talán csak néhány kilogrammnyira van tőlünk.
Miért vagyunk ennyire szigorúak önmagunkkal?
A pszichológusok szerint a probléma jóval mélyebb annál, mint hogy szeretnénk jobban kinézni a strandon. Dr. Kristin Neff amerikai pszichológus, az önelfogadás és az önmagunkkal szembeni együttérzés egyik legismertebb kutatója szerint különösen a nők hajlamosak arra, hogy értéküket a külsejükön keresztül mérjék.
„Sokkal kedvesebben bánunk egy jó baráttal, mint saját magunkkal” – fogalmazott korábban a szakértő.
(Fotó: Pexels)
És milyen igaza van. Mert amikor egy barátnőnk azt mondja, hogy felszedett néhány kilót, azonnal vigasztalni kezdjük. Elmondjuk neki, hogy gyönyörű, hogy nem ez számít, hogy senki nem figyeli annyira a hibáit, mint ő maga. Amikor viszont magunkról van szó, valamiért egészen más szabályok szerint játszunk. Nagyítót veszünk elő. Elemezünk. Kritizálunk. Olyan dolgokat veszünk észre magunkon, amelyeket rajtunk kívül valószínűleg senki. És igen a házas, párkapcsolattal rendelkezők nők esetén hogy ez a body positivity sokkal inkább győzedelmeskedni tud, de mi van a szingli nőkkel?
Mert felcsapjuk valamelyik társkereső applikációt, és máris 22-nek érezzük magunkat. Újra számítanak a fotók, a szögek, a fények, a plusz kilók, a karom, a hasam. Mert hiába tanuljuk az önelfogadást, amikor társat keresünk, sokszor úgy érezzük, hogy egy kirakatban állunk. És talán ezért olyan nehéz ez az egész. Nemcsak magunkkal kell békét kötnünk, hanem azzal a világgal is, amely folyamatosan arra emlékeztet bennünket, hogy néznek, értékelnek és összehasonlítanak.
A közösségi média olyan versenybe küld bennünket, amelyet nem lehet megnyerni
A testképpel foglalkozó kutatások évek óta ugyanarra figyelmeztetnek: minél több idealizált testképet látunk, annál elégedetlenebbek lehetünk önmagunkkal.
Dr. Renee Engeln amerikai pszichológus ezt a jelenséget „body image drainnek”, vagyis a testkép miatti mentális energiaelvonásnak nevezi. A szakember szerint a nők rengeteg időt, figyelmet és érzelmi energiát fordítanak arra, hogy a külsejükön aggódjanak, miközben ezt az energiát sokkal értékesebb dolgokra is fordíthatnák.
Amikor először olvastam erről, kicsit fájt. Mert rájöttem, hogy hány nyaraláson nem voltam igazán jelen. Hány fényképről maradtam le, mert én inkább a kamera mögé álltam. Hányszor mondtam azt, hogy „inkább te legyél rajta a képen”. Hányszor húztam magam elé egy törölközőt vagy egy strandkendőt. És hányszor nem élveztem azt a pillanatot, amelyért valójában odamentünk.
Idén valami mást szeretnék
(Fotó: Pexels)
Persze nem arról van szó, hogy ne törődjünk az egészségünkkel. A mozgás fontos. A tápláló ételek fontosak. Az is fontos, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. De van különbség aközött, hogy szeretetből gondoskodunk magunkról, vagy szégyenből próbáljuk megjavítani magunkat.
A pszichológusok szerint a szégyen ritkán vezet tartós változáshoz. Sokkal inkább szorongást, önkritikát és újabb kudarcélményeket termel.
A valódi változás gyakran ott kezdődik, amikor már nem ellenségként tekintünk a testünkre. Amikor nem azt kérdezzük, hogy mi a baj vele. Hanem azt, hogy mennyi mindent tett értünk. (Ha valaki tudja erre a választ, hogyan kell csinálni, légy szíves ossza meg velem is! – a szerk.)
Nem tudom, hogy idén kevesebb leszek-e néhány kilóval. Azt sem tudom, hogy ugyanolyan magabiztosan fogok-e sétálni a strandon, mint azok a nők az Instagramon. De egy dolgot tudok. Nem szeretnék még egy nyarat eltölteni azzal, hogy kívülről nézem a saját életemet. Mert amikor évek múlva visszagondolunk ezekre a nyarakra, valószínűleg nem arra fogunk emlékezni, hány kilót mutatott a mérleg. Arra fogunk emlékezni, hogy nevettünk-e. Hogy úsztunk-e a gyerekeinkkel? Hogy megöleltük-e a szeretteinket? Hogy boldogok voltunk-e?
