Próbálok rájönni, miért tudom pontosan felidézni egy negyedszázaddal ezelőtti júliusi délután minden apró részletét, miközben őszintén meg kell erőltetnem magam, hogy eszembe jusson, mit ettem tavaly a Kanári-szigeteken a szálloda vacsorabüféjénél. És arra jutok, hogy talán azért, mert a gyerekkor nyarai nem egyszerűen események voltak. Hanem érzések.
(Fotó: Unsplash)
A nagyszüleim kertjében például a nyárnak saját illata volt. Nem naptej- vagy koktélillatú, hanem paradicsomlevél-, por- és napmelengette földszagú. Ahogy kiléptél a tornácról, megcsapott a felhevült udvar illata, valahol a távolban ugatott egy kutya, a diófa alatt zümmögtek a méhek, és a tyúkok olyan felháborodott arccal szaladtak szét, mintha személyes sértésnek vennék, hogy átvágsz a birodalmukon.
A nagymamám soha nem kérdezte meg, hogy kérek-e enni. Egyszer csak megjelent előttem egy tányér hámozott körte. Vagy reszelt alma. Olyan természetességgel, mintha a világ rendjéhez hozzátartozna, hogy a gyerekeknek délután háromkor gyümölcsöt kell enniük. És mi ettük, sokkal nagyobb örömmel, mintha boltból kaptuk volna. Mamánál mindennek más íze volt. Még a víznek is.
A cseresznyefa ágára kötött hinta lassan nyikorgott alattam. Úgy hajtottam magam, hogy közben a lábammal majdnem elértem az eget, és olyan komolyan álmodoztam, mintha a felhők között tényleg ott lenne valahol a jövőm. Akkor még vártam, hogy egyszer felnőtt legyek, nem tudtam, mire vállalkozom. A felelősség, a számlák, a munkahely egészen más perspektívába helyezi a mindennapokat és nem csoda, hogy manapság már a szabadság első napján elindul a gyászfolyamat, mert már azt számolom, hány nap maradt belőle, ahelyett, hogy kiélvezném.
A gyerekkori nyárnak nem volt vége. Legalábbis mi ezt hittük.
Emlékszem arra is, amikor nagyapámmal kimentünk a krumpliföldre. A kezemben ott lógott az elefántos vödröm. Komoly feladatot kaptam: krumplibogarakat kellett gyűjteni. A mai gyerekek talán sikítófrászt kapnának tőle. Én viszont rendkívül fontos embernek éreztem magam. Aztán délben előkerült az alumínium ételeshordóban az ebéd. A vasúti töltés mellé ültünk mindig, hogy megegyük. Szinte most is érzem a bőrömön, ahogy szinte sütött a naptól felforrósodott sín a nadrágomon keresztül is.
(Fotó: Pexels)
Ma is csak nevetek, ha eszembe jutnak a nagyapám szavai: „Kislányom, ha érzed, hogy rezeg a sín, állj fel.”
És ez valamiért teljesen megnyugtatónak tűnt. Ma valószínűleg a gyermekvédelmisek is rosszul lennének ettől a jelenettől.
Aztán ott volt a vajling. Mert nekünk nem volt felfújható medencénk. Egy hatalmas alumíniumvajling állt a kert közepén, tele hideg vízzel, és mi órákig pancsoltunk benne. Locsoltuk egymást bögrével, beleültünk ruhástól, aztán vacogva szaladtunk ki a napra megszáradni. És egyetlen pillanatig sem éreztük azt, hogy bármiről lemaradnánk. Nem hiányzott semmi.
Talán ez az, ami a leginkább megérint ezekben az emlékekben. Az elégedettség. Hogy kevés is elég volt.
A pszichológusok szerint ennek nagyon is konkrét oka van.
Dr. Daniel Schacter, a Harvard Egyetem professzora szerint az úgynevezett „reminiscence bump”, vagyis az emlékezeti domborulat miatt a gyermek- és fiatal felnőttkorban átélt élmények különösen hangsúlyos helyet kapnak az önéletrajzi emlékezetünkben. Ezek az élmények hozzájárulnak ahhoz, ahogyan később önmagunkról gondolkodunk.
(Fotó: Shutterstock)
Nem pusztán emlékek. Identitáselemek. Nem arra emlékszem, hogy krumplibogarakat szedtem. Hanem arra, hogy fontosnak éreztem magam nagyapám mellett. Nem a hámozott körte ízére emlékszem. Hanem arra, hogy gondoskodtak rólam. Nem a cseresznyefára kötött hintára. Hanem arra a biztonságra, hogy ráérek álmodozni.
A szakértők szerint az érzelmekkel telített, ismétlődő családi rituálék különösen erősen rögzülnek. A közös ebédek, a nagyszülőknél töltött nyarak, ugyanazok az esti mesék vagy nyári szokások mind olyan kapaszkodókká válnak, amelyekhez később a saját életünket is viszonyítjuk. Talán ezért tudjuk felidézni a nagymamánk konyhájának fényét. A viaszosvászon terítő mintáját. A befőttesüvegek sorát a kamrapolcon. A ventilátor monoton zúgását a délutáni sziesztában. Azt, amikor felcsendült a Jó ebédhez szól a nóta és a vízállásjelentés: a hajóvonták találkozását anno kívülről tudtam. Ezekből a részletekből épül fel az otthon érzése.
A nosztalgia ráadásul nem pusztán múltba révedés. Kimutatták, hogy a kellemes emlékek felidézése erősíti az önbecsülést, csökkenti a magány érzését, és segít folytonosságot teremteni a múltbeli és a jelenlegi énünk között.
(Fotó: Pexels)
Vagyis amikor arról beszélünk, milyen volt gyereknek lenni, valójában azt próbáljuk megérteni, kik vagyunk ma. És talán ezért olyan fájdalmas felismerni, hogy felnőttként már nincs vakáció.
Ha nem vagy tanár, nincs három hónapnyi szabadság. Nincs az a mámoros júniusi érzés, amikor felébredsz, és rájössz: holnap sem kell korán kelni. A nyár ma inkább szervezés. Szabadságtervezés.
Táborok. Bevásárlólisták. Mosás. Mikor indulunk? Mikor érünk haza? Ki eteti meg a macskát? És mégis. Talán maradt bennünk valami abból a gyerekből, aki egyszer ott ette a lekváros piskótatekercsét a vasúti sínen, és úgy hitte, az egész élet előtte áll. Aki vajlingban fürdött, és ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartotta. Aki a cseresznyefán hintázva elképzelte, hogy egyszer majd felnőtt lesz.
Ha akkor találkozhatnék vele, talán csak annyit mondanék neki: Igazad volt. A nyár tényleg végtelen. Csak később már nem hónapokban mérjük. Hanem azokban az emberekben, ízekben, mondatokban és ölelésekben, amelyeket egy életre magunkkal viszünk.
