A 19–20. század fordulóján a magyar irodalom világát alapvetően férfiak uralták. Bár akadtak női szerzők, számuk csekély volt, és még kevesebben tudtak tartósan jelen lenni a nyilvánosságban vagy valódi hatást gyakorolni. A női írókat akkoriban még gyakran könnyedebb műfajokba sorolták, és ritkán vették komolyan irodalmi teljesítményüket.
Ebben a közegben jelent meg Erdős Renée, aki nemcsak írt, hanem az első magyar nő lett, aki meg tudott élni az írásból. Korai verseiben nyíltan és kendőzetlenül beszélt a szerelem testi oldaláról, a női vágyról és az érzelmi szenvedély intenzitásáról.
Ez az egyszerre felszabadító és provokatív hang magyarázza, hogy a kortársak egy része lelkesedéssel fogadta, míg mások elutasítással reagáltak rá. Ady Endre „zseniális poétalánykén” hivatkozott rá, bár véleménye szerit akkor lehetett volna csak belőle nagy költő, ha „levetkőzi” érzékeny nőiségét. Mások túl merésznek és a kor női szerepfelfogásával összeegyeztethetetlennek tartották.
Felvidéki zsidó családból indult, fiatalon Budapestre költözött, és hamar feltűnt tehetségével. Nem lett színésznő, ahogy eredetileg tervezte, de a költészetben gyorsan megtalálta a saját hangját. Versei merészek voltak, szókimondók, és olyan női tapasztalatokat fogalmaztak meg, amelyek addig alig kaptak hangot a magyar irodalomban.
Nemcsak írónő volt, hanem kifejezetten női író: a női test, vágy, érzelmek és társadalmi szerepek kérdéseit állította művei középpontjába.
A modern nő hangja a századfordulón
Erdős pályakezdése egy olyan irodalmi korszakra esett, amit maga az irodalomtörténet is nehezen tud egyértelműen meghatározni. A századforduló időszakát gyakran átmeneti korszakként írják le, amely a 19. századi romantika és a 20. századi modernség között helyezkedik el. Az olyan költők, mint Vajda János – aki szintén a mai napon született 199 évvel ezelőtt –, Reviczky Gyula vagy Komjáthy Jenő sokáig ebben az „átvezető” szerepben jelentek meg az irodalomtörténeti gondolkodásban. Ez a szemlélet azonban hajlamos volt háttérbe szorítani azokat az alkotókat, akik nem illeszkedtek bele egy ilyen lineáris fejlődéstörténetbe.
Erdős Renée éppen ilyen szerző volt: nem előkészített valamit, hanem saját hangon szólalt meg, amely egyszerre volt kortárs és zavarba ejtően idegen.
Korai versei meghökkentették a kortársakat: a női vágy és testiség nyílt megfogalmazása botrányosnak számított, ugyanakkor éppen ez adta költészetének erejét. Olyan tapasztalatokat tett láthatóvá, amelyek addig rejtve maradtak, és ezzel egy új irodalmi hagyomány alapjait is megteremtette.
(Forrás: Erdős Renée Ház)
Az első magyar nő, aki megélt az írásból
Erdős Renée nemcsak műveivel, hanem életformájával is úttörő volt. Ő volt az első magyar nő, aki hivatásszerűen, önállóan élt az írásból. Ez a függetlenség azonban folyamatos magyarázkodásra és küzdelemre kényszerítette.
A korban gyakran megkérdőjelezték, hogy egy nő képes-e komoly irodalmi munkára, vagy hogy összeegyeztethető-e a művészet az anyasággal. Erdős életében ezek a dilemmák nagyon is valóságosak voltak. Végül olyan életformát alakított ki, amelyben – minden nehézség ellenére – dolgozni tudott: még egy olyan házasságot is kötött, amely lehetővé tette számára, hogy az alkotásra koncentráljon.
Erdős Renée pályáját azonban nemcsak irodalmi viták, hanem személyes kapcsolatok is alakították. Bródy Sándorhoz fűződő viharos viszonya és a férfi öngyilkossági kísérlete után a közvélemény jelentős része ellene fordult, ami komoly egzisztenciális következményekkel járt számára.
Ahogy Menyhért Anna, a Női irodalmi hagyomány című monográfia szerzője fogalmaz egy interjúban, a kapcsolati háló szétesése szinte kihúzta a talajt a lába alól – márpedig Erdős az írásból élt. Olaszországba vonult, kolostorban élt, és vallási fordulatot vett az élete, ami költészetében is markáns változást idézett elő. A korábbi, szenvedélyes és provokatív hang helyett egy visszafogottabb, befelé fordulóbb líra jelent meg, amely már inkább a fájdalom, a veszteség és a belső átalakulás tapasztalatait dolgozta fel.
Zsidó származása miatt a harmincas évek végén már csak álnéven publikálhatott, a háború után pedig anyagi nehézségekkel kellett szembenéznie. Az irodalmi életben elfoglalt helyét így nemcsak művei, hanem életének fordulatai is folyamatosan alakították.
(Forrás: Menyhért Anna monográfia)
Erdős Renée munkásságában jól kirajzolódik egy kettősség, amely különösen érdekessé teszi életművét.
Korai verseit a lázadás, az intenzív érzelmi és testi tapasztalatok megjelenítése jellemzi, míg későbbi költészete inkább elcsendesedik, és az emberi lét mélyebb, egzisztenciális kérdései felé fordul. Ez a változás már a kortársak számára is feltűnő volt, és különböző módon értelmezték.
Kosztolányi Dezső például úgy látta, hogy a későbbi versek letisztultabbak és mélyebbek, még ha halkabb hangon is szólalnak meg. Az első két kötetről ezt írja:
„Csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás […] egy túlzó, mohó és új temperamentumban az élet energiája muzsikált. Egy bátor és őszinte leány tele torokkal dalolt a kék égről, a piros csókokról s a mámoros élet gyönyörű szépségéről”.
Az újabb, Olaszországban keletkezett és ott újjászületett költészetéről pedig az alábbiakat írja:
„A fáradtságban új gazdagságok, titkok előkelősége lappang, a szavak elhalkultak, de mélyebbek, a sírás csak egy sóhaj, s a kacagás olyan, mint a lábadozó betegek finom mosolygása.”
És egyszer minden könynek ki kell égni
S minden fohásznak el kell fogyni.
És egyszer megint csak kell napot érni
És megint csak kell mosolyogni.
Egy szabad nő öröksége
Erdős Renée irodalomtörténeti helyzete részben abból fakad, hogy nehezen illeszthető egyetlen jól körülhatárolható kategóriába. Női szerzőként egy olyan közegben alkotott, amelyben az ilyen hangok ritkábbak voltak, emellett költészete több irányt is érintett, anélkül hogy egyetlen domináns irányzathoz kötődött volna. Korai műveinek merészsége és későbbi írásainak visszafogottabb hangvétele együtt olyan életművet eredményezett, amely nem mindig illeszkedik az egyszerűbb irodalomtörténeti narratívákba. Költészete és személye mindig megosztó jelenség maradt.
Ilyen mű például az 1923-ban megjelent A nagy sikoly, amely egy fiatal nő házasságon belüli tapasztalatain keresztül mutatja be a korabeli társadalom viszonyát a szexualitáshoz. A regény ma is képes kérdéseket felvetni: mennyiben kötelesség, mennyiben öröm a házasság, és hogyan viszonyul a társadalom a női testhez és vágyhoz.
Függetlenségre törekedett, nyíltan beszélt a női tapasztalatokról, és nem fogadta el feltétel nélkül a kor elvárásait. Egyszerre volt erős és sérülékeny, modern és a saját korába mélyen beágyazott.
Erdős Renée életművének feltárása sokáig komoly kihívást jelentett, mivel nem állt rendelkezésre egységesen feldolgozott hagyaték. A róla szóló információk gyakran csak közvetve, mások visszaemlékezéseiből vagy dokumentumaiból voltak rekonstruálhatók. Ebben a munkában fontos szerepet játszik Menyhért Anna, aki kutatásaival és könyvével új megvilágításba helyezte Erdős életét és pályáját. Az Egy szabad nő – Erdős Renée regényes élete című kötet például nemcsak az írónő életének egy szakaszát mutatja be, hanem azt is, milyen összetett feladat egy ilyen életmű feltérképezése.
Emléke ma már nemcsak a könyveiben él tovább: Budapesten, egykori otthonában működik az Erdős Renée Ház, amely múzeumként és kiállítótérként őrzi életének és korának tárgyi emlékeit. A villa, ahol 1927 és 1944 között élt, ma is látogatható, és rendszeres kiállításokkal, programokkal kapcsolja össze a múltat a jelen kulturális életével.
