(Forrás: Pexels)
„- Teát kérek – mondta -, sok rummal. Ma lázas és izgatott dolgokról kell beszélnem. […] A moziból jövök, hölgyeim és uraim – folytatta az érdekes fiatalember. – Ne csodálkozzanak, hogy ragyog a szemem.
Láttam az első aeroplánokat, a világtavasz első vidám fecskéit. Részeg vagyok a levegőtől.
Banalitásokat mondok? Lehet. De a nagy dolgok első pillanatban úgy hatnak reánk, mint a banalitások. A moziban is a jótékony és kedves közhelyek hűtötték extázisomat.
Arra tudtam csak gondolni, hogy szárnya nő az embernek, és repül, mint a madár, kiszabadul a gravitáció vonzóköréből, és a föld szellemének fittyet hány.
– Nagyszerű volt. A kis moziba, ahol csak a szegényes humor és a szokványerotika otthonos, a kalimpáló, szomorú zongorazenénél egyszerre betoppant a fönséges.
A percek a jövőbe nőttek. Éreztük, hogy jelen, és mégis emlék. Hogy az a pillanat ez, amelyről később valamikor mesélni fogunk azoknak, akik már nem csodálkoznak, ha fejük fölött elcikázik a levegő hajója.
Figyeltem magamat és a közönséget. Bevallom, hogy csak most éreztem az első szenzációt. Eddig csak cikkeket olvastam a repülésről. A sikeréről vagy a kudarcáról. A meglepetés lázát pedig rég lekanalaztam diákkoromban, a fantasztikus levegőregények olvasásakor. De most láttam mindent. Ez már nem tréfa. Ez a valóság. Ez a beteljesülés. […]
– Micsoda érzésem volt? Megpróbálom elmondani. Úgy éreztem, hogy a moziban már nem is a publikum ül, amely vacsora után megváltja a jegyét, s a szeme olcsó káprázatokat keres, de egy komoly és öntudatos tömeg, az emberiség egy része, amely az élete tudatára ébred, s egy világünnep örömében vesz részt. A zaj, a cikkek özöne, az újságok reklámlármája mellette egyszerre olyan fakó és szegényes lett. Most az egész emberiségnek kellene ünnepelnie. Ha egy rongyos várat beveszünk, örömtüzeket gyújtunk, táncolunk és őrjöngünk.
Mi történt eddig? Semmi. Szivarozunk, beszélgetünk, verseket írunk, kávéházakban ülünk. Találkát kellene adni az emberiségnek valahol, össze kellene csókolódznunk, mint a boldog gyerekeknek. Be kellene szüntetnünk a forgalmat, zászlókat tűzni a házakra, meg kellene építeni a repülés óriási madárszobrát, és a hervadó őszi kertek virágait mind-mind reá kellene hajítanunk.
– A líra, a líra, a líra. A líra százada ez. A repülőgép maga is mi egyéb, mint a formába törő lírizmus? Hova vágyakozunk ezután? Eddig a csillagokba vágytunk. Valahová ki a föld köréből. Nyári éjszakákon babonás vágyódással néztem a Mars vérpiros foltjára, és Verne-ábrándokat, Wells-álmokat szított a fantáziám. Most ez is kicsinyesnek tetszik. Elértük a lehetetlent. Ezer és ezer kis bolygó kering szuverénül körülöttünk, embercsillagok a föld bolygói, amelyek az ész fényében tündökölnek.
– Melyik kor volt ilyen nagy? Gyermekkoromban arról álmodoztam, milyen jó lett volna az antik görög világban élnem. Később a humanisták láza részegített meg. Aztán a XVIII. század finom, parfümös lehelete.
De most látom, hogy mindegyik század törpe a mostanihoz képest, még az is, amely ezután következik, minthogy ez a sejtelmek és az ihletek, a kezdő küzdelem mámoros kora. Ez a miénk. Ezeket a szenzációkat senki sem élte át eddig, s ezután sem fogja átélni. Boldog, aki most születik és ezerszer boldog, aki már él és öntudatosan fogadja magába az első intenzív pillanatok termékenyítő lázát.
– Mielőtt ide jöttem, betértem a Royal termébe, ahol az első magyar aeroplánt állították össze. Az éjjeli csendben, sárga villanyfénynél tíz munkás dolgozott, új munkások, mások, mint a többiek, levegőemberek. Bámultam a gépet. Fehér és könnyed. Egy kecses, óriás szitakötő. Most újság, de egy évszázad múlva szánalmas és primitív lesz, mint most az első mozdony. Engem azonban mégis elfogott az önkívület, és ezerszer is elmondottam magamban, hogy ez az első magyar aeroplán, és mégis, mégis repülni fognak azon a földön is, ahol eddig sohasem repültek.
– Nyissuk ki az ablakokat. Ünnepeljünk. Dobjuk ki a szobából a ballasztot. Minek a szendvics, a torta és a tartáros tok? Nincs értelme, hogy itt gunnyasszunk. Menjünk ki a levegőre, és tárjuk ki a szélbe szárnyainkat. Egy őrült, klasszikus tivornyát. Ezt a poharat pedig a levegő embereire.”
A világ első modern utasszállító repülőgépe, a Boeing 247D, 10 utast tudott szállítani, csúcssebessége 300 km/h volt (Kép forrása: Wikipedia)
A teljes novellát itt éred el.
