Észrevettem ugyanis, hogy ha nem szívből jön a fogadalom, s nem érett meg bennem a nagy változás, akkor teljesen mindegy, hogy mekkora fantasztikus terveket szövögetek éjszakánként, amikor nem tudok aludni, az egészből úgysem lesz semmi. A sikeres fogyókúráim sem év vagy az évszak elején szoktak elkezdődni, hanem egy sima februári kedd délután, miközben próbálok egy szép ruhát a fülkében, és ráébredek, nem az az ember néz vissza rám a tükörből, akit én látni szeretnék. És ilyenkor mindig, de mindig sikerül szépen lefogynom. Valami egyszerűen bekattan.
Összegzés, eredmények, célok
A nagy és misztikus fogadalmak helyett, melyeket sosem tartok be, már jobban hiszek az összegzésben. Ez persze nem mindig kellemes feladat, hiszen a jó dolgok mellett szembe kell néznünk a mögöttünk álló év kudarcaival is, melyeket jó eséllyel már el is felejtettünk, de legalábbis a szőnyeg alá söpörtük. És újra elővenni őket, valljuk be, nem túl kellemes. Mégis érdemes. Én ilyenkor a határidőnaplómat szoktam átnézni, az nem hazudik. Oda be vannak írva a fontos találkozóim, azok is, amelyek nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna, a szülői értekezletek időpontjai, melyeken nem azt hallottam, amit reméltem, és ott vannak fehéren-feketén (pirossal aláhúzva, bekarikázva) azok a dolgok, melyeket nem intéztem el mégsem.
Fotó: iStock.com/pogorelova
A színházak, a mozik, a koncertek, a megnyitók időpontjai, melyeken önfeledten jól éreztem magamat, vagy éppen bosszankodtam az elfecsérelt időmön, esetleg nem mentem el rájuk, és utólag nagyon sajnálom. De be vannak írva a baráti találkozóim is, az edzések időpontjai, hogy el ne felejtsek elmenni, a fogorvos, a bőrgyógyász, a kozmetikus és a fodrász. És nagy vörös X-ekkel kihúzva a nyaralás napjai. Ezért szeretek határidőnaplót vezetni: nem hazudik, nem ferdít, mint az emlékeim. Talán macera ma már kézzel írni, és eggyel több dokumentumot cipelni a városon keresztül naponta kétszer, de valahogy minden december végén azt érzem, megérte. Januárban felteszem a polcra a többi közé, és jól van ez így, mert legalább van valamiféle nyoma, lenyomata az évemnek, nem tűnt el nyomtalanul 2017 sem. Dolgoztam, rohantam, lekéstem, elfelejtettem, odaértem, megvettem, láttam. Éltem.
A másik nagyszerű dolog a telefonom, ami egész évben hűségesen szolgált, s hogy ha nem is tökéletesen, de azért megnyugtatóan konzerválta 2017 legfontosabb pillanatait. A fényképeim sem hazudnak. S bár nem vagyok sem őrült szelfiző, sem nagy posztoló, azért magamnak, magunknak szeretek megörökíteni szép pillanatokat. Nagyjából 100-150 képem őrzi az évet. Jólesik időről időre végigpörgetni őket, s újra átélni a legszebb pillanatainkat.
Fotó: iStock.com/Zulman
Nagytakarítás
Ha két szóban kellene összefoglalnom, nekem 2017 a lelki nagytakarításról és a szembenézésről szólt. Sok fantomot elengedtem, régi sérelmet és sértettséget, kínt és bajt. Persze nem egyedül tettem mindezt, volt egy nagyszerű segítőm, aki évtizedes kínjaimat volt képes elűzni egyetlen kézlegyintéssel. És működött. Nagyon sok mindent elengedtem, olyan dolgokat, melyek hosszú-hosszú ideje gúzsba kötöttek. Nagy divat manapság az elengedésről beszélni, ám megtenni, egyedül szembenézni vele szinte lehetetlen. Olykor kell hozzá egy külső, racionális hang, aki úgy tudja szemlélni az életünket, ahogy mi sohasem. Megéri megkeresni ezt az embert.
2017 elmúlt. Tele volt jó és rossz dologgal, napsütéssel és viharral. Örülök, hogy megértük és megéltük. Túléltük. Azt hiszem egyelőre, ennél többet nem kívánhatok.
