Otthon

Száraz lábbal Pestről Budára: volt idő, amikor szinte minden évben befagyott a Duna

Ma már szinte elképzelhetetlen, de egészen a 19. század végéig a Duna telente gyakran befagyott, és az emberek gyalog tették meg a Pest és Buda közti távot.

A befagyott Dunáról elsőként mindenkinek Mátyás király megkoronázása jut eszébe, ami ugyan lehet, hogy csupán legenda, de egy biztos, abban az évben, 1458-ban különösen hideg volt a tél.

Rendelt napra az országgyűléstől nyüzsögtek Pest városának minden utcái, rengeteg nemes zajongott: a nótáriusok fürge, elmés tolla ekkor kezdte jegyezni az Úr 1458. esztendejét. Szilágyi Mihály, Mátyás grófnak már említett nagybátyja, a gróf anyjának bátyja, nagy vitéz fegyveres sokasággal érkezett a nemesek gyűlésébe. Szilágyi Mihályt hatalmas urak követték, akiknek szívéből nem veszett ki néhai János gróf úr jótéteményeinek emlékezete, nevezetesen: Székely Tamás vránai perjel, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László és Szentmiklósi Pongrác, továbbá erdélyi és alvidéki nemesek teljes serege.

Mikor ezek Pest városába értek, és alkalmatosan megszálltak, érkezésük utáni első éjszaka meglátszottak az égen mind a nappali világosság által rejtett csillagok. A mennybeli Mindenható ezen az éjszakán fenekéig fagyasztotta be a Duna vizét, oly vastag, oly szilárd jég képződött, hogy másnap reggeltől mindenki hajó nélkül járhatott át a Dunán a jég hátán, akár a sík mezőn, semmi víz sem gátolta a járás-kelést. (…) Magyarország egész népe a város széles utcáit járta, a gyerekek mindenfelé csapatostul futkostak, kiáltoztak és nagy hangon lármáztak: – Mátyást akarjuk királynak, isten adta oltalmunkra, mi is őt válasszuk!

Thuróczi János: Magyar Krónika

Budapesten jelenleg, január utolsó napjaiban 9 fok van, s bár igaz, hogy egy évvel ezelőtt a Pest megyei Tésán mínusz 28,1 Celsius-fokig hűlt a levegő, az ilyen extrém hideg kifejezetten ritkának számít. A krónikák szerint azonban régebben, a 19. században és előtte a hideg sokkal általánosabb volt, azaz 100 télből 40 alkalommal fagyott be a Duna, megkönnyítve így a közlekedést a két város között. Rácz Lajos történeti ökológus környezettörténeti elemzése szerint a jég szinte minden évben megjelent a Dunán, ritka volt, amikor elmaradt, ám nem minden évben áll össze, hiszen ahhoz tartós mínuszokra van szükség.

Fotó: Fortepan.hu/Schoch Frigyes

Fotó: Fortepan.hu/Schoch Frigyes

„Kis jégkorszak” 

A 14. századtól a 19. század közepéig globális lehűlés volt – ez volt az elmúlt 12 ezer év leghidegebb időszaka. A kis jégkorszak az emberiség történetének legjobban ismert lezárult klímaváltozása. A legfrissebb kutatások szerint az évszázadokig tartó hideg idő szoros kapcsolatban áll az Európát sújtó 1347-es nagy pestisjárvánnyal, ekkor ugyanis a lakosság egyharmada odaveszett, jelentősen visszaesett a mezőgazdasági termelés, a korábbi szántóföldeken újra erdők nőttek, csökkent a levegő szén-dioxid-tartalma, amely a tudomány mai állása szerint az üvegházhatásért és a felmelegedésért felelős.

Ahogy újra benépesült a vidék, természetesen ismét egyre nagyobb területekre volt szüksége az emberiségnek, hogy a szükséges élelmiszert megtermelje, így a meleg fokozódott, és a 19. század végére ez azt eredményezte, hogy ismét melegszik a bolygó, és azóta ez fokozottan igaz. Persze ez csak elmélet, de azt azért ma már kevesen vitatják, hogy a felmelegedésnek és a környezetromboló emberi tevékenységek szoros kapcsolatban vannak egymással. A folyószabályozások előtt még sokkal lassabb volt a folyó, és a sekélyebb víz könnyebben fagy be.

Fotó: Fortepan.hu/NagyGyula

Fotó: Fortepan.hu/NagyGyula

Hol a híd?

Az évente befagyó, de legalábbis beálló Duna korában még egészen másként nézett ki a vidék, feltehetően sokkal kevesebb embernek kellett naponta négyszer átkelni a nagy vizen, és azt se felejtsük, hogy egészen 1873-ig még két külön városról van szó.

Ha mégis menni kellett, az ember kénytelen volt csónakba ülni, vagy a hajóhidat igénybe venni. A hajóhidak a vizen lebegnek, a szilárd talajba sehol sem kapaszkodnak, horgonyok segítségével maradnak a helyükön. Ha jött a jég, mely azért nagyjából minden évben megérkezett decemberben, ki kellett emelni őket a vízből, és csak az utolsó tavaszi jégtábla elvonulása után lehetett őket helyre tenni – ez azt jelentette, hogy télen, ha csak nem állt össze a jég, Pest és Buda lakosai legfeljebb integethetett egymásnap a folyó két partjáról. Ez átlagosan az év 77 napját jelentette. Természetesen a csónak és a tutaj szóba sem jöhetett, rendkívül veszélyes lett volna. Persze miután befagyott sem lehetett akárhol rálépni a jégre, szigorúan szabályozva volt az átkelési útvonal biztonsági okokból, homokkal, szalmával is felszórták, hogy ne csússzon, és fáklyákkal is kivilágították a biztonságos útvonalat. De nemcsak gyalog, hanem jól megrakott szekerekkel is át lehetett kelni hidegebb teleken a folyón, mely könnyebbé tette az áruszállítást, élénkítette a kereskedelmet.

Ám nem feltétlenül csak azért nem épült híd az 1840-es évek előtt a „pesti” Dunára, mert egyetlen nemes sem ajánlotta fel egyévi jövedelmét hozzá, hanem a gyakori (szinte minden évben előforduló) jégzajlások miatt sem. A híd pillérében ugyanis megakadt volna a jég, és az komoly árvizet okozott volna, mint ahogy az 1838-ban is történt. Ugyan nem pillér fogta akkor még meg, hanem a Kopaszi zátonynál torlódott fel a jég, a víz megszorult a felsőbb szakaszokon, és március 13-án elöntötte a várost. 929 centiméternél tetőzve, óriási pusztítást vitt véghez mindkét oldalon, kész csoda, hogy mindössze 158-an veszítették életüket. A pesti oldalon a Rottenbiller utcáig ért a víz.

Még sokan emlékezhetnek 1963 telére, ugyanis ekkor fagyott be utoljára teljesen a Duna.