Kezd sötétedni. A tyúkok, kacsák megetetve. A maradékot pedig készítem a két kutyának. Most már kettőnek.
Eddig csak a németjuhászunk volt, de a szomszéd tanya kihalt. Minden állatot elvittek, csak ezt az egy kutyát felejtették itt. Azért, mert utcalakó, befogadott eb volt.
Kiviszem neki az ételt. Mikor meglát, felpattan, és farkát csóválva rohan hozzám. Mosolyog a szemével, azzal a csokibarna, gyönyörű szemekkel. Szólok neki, ne rohangáljon, mert fulladni fog. Beteg szegény, hiszen kint lakik télen, nyáron. Odaadom neki az ételt a kerítés mellé. Nem jön be, tisztelettudó. Megvárja, míg odaérek. De akkor habzsolja, és fél perc múlva már végez is vele. Nagyon ki van éhezve.
Fotó: Nagy Mariann Mara
Nincs könnyű élete. Azt sem tudjuk, hogy került a környékünkre, egyszer csak megjelent. Valószínűleg kitették őt egy kocsiból, ő pedig idevetődött, ahol élet van. Akkor nem tudtuk, mit kezdjünk vele, de a közeli szomszéd elkezdte etetni és ott ragadt. Nem ment be ott sem. Az éjszakáit a romos házak között töltötte. Nappal viszont odacsapódott a legelő nyájhoz. Tisztes távolból, de követte őket. Bár soha nem bántották, de nagyon félt. Látszott rajta, hogy ahonnan kitették, nem bántak vele kesztyűs kézzel. A többi kutya is megérezte ezt a félelmet, sokszor ellene fordultak. Hiszen ő egymaga volt, a többiek pedig falkában. Csak a befogadó gazda kutyái tűrték meg. Az asszony próbálta szelídíteni, de nem engedte a közeledést, a simogatást. S miután az felment az égbe, majd az ember is követte, egyedül maradt. Az örökösök a többi kutyát elvitték és megígérték, hogy majd jönnek érte is. A hivatal sintért ígért, de nem érkezett senki. Szerencsére. Az természetes volt, hogy adtam neki enni. Ott feküdt egész nap a kihalt ház előtt. Pár nap múlva már, ahogy közeledtem, ő is közeledett felém. Bár tisztes távolságba maradt még, de már csóválta a farkát. Pár nap múlva pedig már odajött hozzám, majd óvatosan ki is vette a kenyeret a kezemből. Nem féltem tőle, barátkoztunk. Bár balgaságnak tűnik, de sokat kimentem hozzá csak azért, hogy beszélgessek vele, vagy énekeljek neki. Aztán eljött az a pillanat is, hogy mikor meglátott, odarohant hozzám. Követett és egy óvatlan pillanatban megnyalta a kezem. Boldog voltam.
Most pedig nézem, ahogy befalja az ételt és hozzám rohan. Mosolyog a szeme. Lefekszik elém. Én pedig óvatosan nyújtom a kezem. Nem mozdul, vár. Megcirógatom. Ritka ez a pillanat, hogy ekkora boldogság öntsön el. Megszelídítettük egymást, barátok lettünk.
Hogyan tovább, még nem tudom, de azt tudom, amíg én maradok, ő is marad. Nem engedem, hogy elvigyék vagy bántsák. Se embernek, se állatnak. Ő az örökségem.
