Mostohaapámmal soha nem jöttünk ki igazán – voltak próbálkozások mindkét oldalról, de valahogy soha nem jött össze, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Nem volt ez egyikünk hibája sem: egészen egyszerűen teljesen összeegyeztethetetlen a személyiségünk, én nem vagyok elég simulékony, ő meg makacs, mint egy öszvér. De családként teljesen jól működtünk – persze karácsonykor megvolt a szokásos hogydíszíted-neszóljbele konfliktus, de egyébként viszonylag harmonikus családi életet éltünk vele, édesanyámmal és a két húgommal, akik technikailag csak félig a testvéreim, gyakorlatilag viszont teljes egészükben azok, hiszen együtt nőttünk fel.
A dolog tavaly változott meg, amikor anyu és a mostohaapám házassága romlani kezdett – azt írom, hogy kezdett, pedig valójában egyik hónapról a másikra dugába dőlt, és az a hely, ami eddig az otthont jelentette nekem, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Édesanyám és két húgom külön költözött, a szobámból edzőterem és gardrób furcsa elegye lett, és az a hely, ahová addig hazajártam, idegen lett számomra.
Fotó: Pexels
Igazán furcsa belegondolni, hogy mennyi érzelmet fűzünk tárgyakhoz, helyszínekhez, teljesen élettelen dolgokhoz. Ezzel valószínűleg mindenki így van: a szülőházunkat becsben tartjuk, őrizgetjük az iskolás emlékfüzetet, megtartjuk az első szerelmeslevelet, de elég csak a jegygyűrűnkre gondolni – ez is csak egy darab fém, mégis mekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Jelkép, azt mondjuk, azt szimbolizálja, hogy mennyire szeretjük egymást a másikkal, és azt is, hogy elköteleződtünk egymáshoz.
Nekem ilyen jelkép volt az otthonom: egy hely, ahová mindig hazamehetek, ahol biztonságban lehetek, egy bázis, ahová visszatérhetek, ha bármi történik. Amikor anyu és a mostohaapám szétköltöztek, nekem és húgaimnak is meg kellett tanulnunk újraértelmezni az otthon fogalmát.
Ez pedig könnyebb volt, mint hittük, legalábbis számomra könnyebb volt, mint gondoltam volna valaha. Bár gyűlölöm a változásokat, és nehezen is alkalmazkodom az új feltételekhez, hamar rájöttem, bármennyire közhelyesnek hangzik is, hogy az otthon nem egy ház. Nem a kert, nem a fűzfa, nem a konyhánk és nem is a szobám. Az otthon azok az emberek, akik mindezt többé tették, mint egy lakhely. Gyorsan rájöttem, hogy mindegy, hol laknak azok az emberek, akiket szeretek – ha odamegyek, otthon vagyok. Ugyanúgy jóleső melegséggel tölt el, ha együtt vagyunk a rokonokkal, mintha otthon tennénk ugyanezt.
Fotó: Pexels / Daria Shevtsova
Néha persze elfog a nosztalgia, és nehéz arra gondolni, hogy azon a helyen, amit annak idején otthonomnak hívtam, ma már csak vendég lehetek. Néha kénytelen vagyok ellátogatni ide is, hiszen a család nem esett szét teljesen, a mostohaapám még mindig részt vesz a családi eseményeken – de ez a ház már nem az a ház. Már nem a miénk, csak az övé, és legfőképpen nem az enyém.
Könnyebb elengedni ezeket a dolgokat, ha az ember rájön, hogy felesleges tárgyakhoz és helyszínekhez ragaszkodnunk. Nem véletlenül bizonyította már be milliónyi kutatás, hogy a boldogság kulcsa az, ha sok olyan emberrel vesszük körbe magunkat, akik szeretnek, és akiket mi is szeretünk – soha nem a ház az otthon, hanem az emberek és az emlékek. Szegény megboldogult nagypapa paradicsomos brassóija, a macska dorombolása, a társasjátékos esték és a közös karácsonyok – mindegy, hol, csak az a lényeg, hogy együtt.
A témával bővebben foglalkozik a Ridikül mai, Ahol a szívem, ott az otthonom című adása. A stúdióban beszélgetünk Horkai Zoltánnal, Horváth Zoltánnal, dr. Csóka Györggyel és meglepetés-hölgyvendégünkkel.
Az előző adást ezen a linken nézhetjük vissza.
