Sokszor hallom vissza a szüleim mondatait a saját számból miközben éppen gyereket nevelek. Néha észreveszem, néha viszont nem. Ez részben jó, megnyugtató és biztonságos, részben viszont nagy bajnak tartom: alapvetően (természetesen), helyes értékrendet kaptam otthonról, bizonyos dolgokat azonban szerettem volna teljesen máshogy csinálni, elkerülni a csapdákat, nem aggodalmaskodni annyit, lazábban venni az egész gyereknevelést. De nem tudom. Valami ősi erő tolja ki belőlem a jó és a rossz mondatokat egyaránt, és ez ellen tehetetlen vagyok.
Rengeteg nagyszerű dolgot örököltem felmenőimtől, még azoktól is, akiket nem is ismertem, több száz évvel ezelőtt éltek. De sok rossz viselkedésmintát is hordozok magamban: a beletörődést, az érdekérvényesítés képességének teljes hiányát, a munkamániát, és legfőbb vezérlőelvként megkaptam, hogy soha, de soha ne tűnjek ki a tömegből, vegyüljek el, mert ott a legbiztonságosabb. A legtöbb ilyen szabály teljesen láthatatlan a családunk tagjai számára, és ha valaki felhívja rá a figyelmünket, meg vagyunk sértődve és tagadjuk, ameddig csak tudjuk. Ám ezek a közös felismerések, mellyel általában a fiatalabbak szembesítik az idősebbeket, ha hagyjuk, sokat segíthet elakadásaink feloldásában.
Fotó: iStock.com/tabadam
Trauma
Legtöbben nem kerülhetjük el, hogy életünk során valamiféle trauma érjen bennünket: lelki traumának az olyan eseményeket nevezzük, amelyek hatására a pszichikum rendkívül erős izgalomba kerül, annak levezetése vagy feldolgozása a szokásos módon nem sikerülhet, így tartós zavar keletkezik. Külső és belső ingerek egyaránt lehetnek traumatikusak, és minden attól függ, az egyén hogyan értékeli a vele történteket – olvasható Hárdi István A lélek egészségvédelme című kiadványában. Tehát a trauma nem abszolút, hanem relatív.
De ha ez még mind nem lenne elég, egy traumát nem elég elszenvedni, azt előbb-utóbb fel is kell dolgozni, azaz meg kell birkózni vele, el kell fogadni a veszteséget, le kell zárni a történéseket, túllépni az eseményeken. Ez sok esetben sokkal-sokkal nehezebb, mint maga a trauma. Ám előfordulhat, hogy egyszerűen nem tudjuk feldolgozni az eseményeket, egy élet is kevésnek bizonyul arra, hogy túllendüljünk rajta. Ennek sok oka lehet: gyengeség, tagadás, vagy egyszerűen csak a belátás, a tisztán látás képességének hiánya. Ilyenkor azonban egyre biztosabb, hogy halálunk után sem szabadulunk meg az elakadástól, hanem tovább örökítjük azt leszármazottainknak, és onnantól kezdve nekik kell cipelniük a terhet, és elvégezni a befejezetlen lelki munkát.
Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages
Van megoldás?
Nyilván ha egy olyan közösség részei vagyunk, amely évtizedek, esetleg századok óta cipeli súlyos teherként traumáit és történelmét, ha mi is aktív részesei vagyunk ennek a bonyolult rendszernek, akkor nagyon, de nagyon nehezen vonjuk ki magunkat a hatása alól. Ám ha hosszas és alapos önelemzés után azt gondoljuk, valami olyan mintát, emléket cipelünk, amely nem a miénk, de szívesen megszabadulnánk tőle, van lehetőségünk továbblépni, ugyanis létezik szakszerű segítség.
Létezik egy módszer, ami nemcsak még élő és már halott őseink múltját segít feltérképezni, de problémáinkra, elakadásainkra is gyógyír lehet: a sok nyomorúságért, amik miatt szenvedünk, részben persze mi vagyunk a felelősek, ám sok terhet hordozunk a tudat szintje alatt is. Hűségből. A családállításban családi lélekben uralkodó törvények felismerése a cél, amely ugyan nem old meg problémákat, ám képes arra, hogy megmutasson egy utat, és azon elindítsa a résztvevőket, akiknek nem kell tovább a sötétben tapogatózniuk.
