Harmadik év elején anyuval elmentünk a zeneiskolába beiratkozni. Sajnálattal közölték, hogy sajnos kicsúsztam az időből, mert már egy évvel korábban kellett volna jelentkeznem a szolfézs-előkészítő miatt. Nem emlékszem, mi történt, mert én csak búsultam összetört álmaim romjain, de anyu valahogy elintézte, hogy mégis felvételizhessek. Jó voltam, igazgatói külön engedéllyel felvételt nyertem. Amikor ezt boldogan újságolták nekünk, anyukám még kegyelemdöfésként közölte velük, hogy ja, zongoránk az még nincs, de akkor majd veszünk. Már nem mertek visszakozni.
Fél évig kopogtam lelkiismeretesen az asztalon, mire sikerült venni egy pianínót. Minősített, orosz gyártmányú, nehéz hangszer volt. Szó szerint is. A költöztetők reménykedve tették fel a kérdést, miután felcipelték a harmadikra, hogy ugye nem kívánunk költözni az elkövetkező években. De játszani is nehéz volt rajta, izomból kellett leütni a billentyűket, ínhüvelygyulladást kaptam tőle, de szerettem. Enyém volt a világ!
Az elméleti tananyaggal volt egy év lemaradásom, de imádtam zongorázni. Imádtam, de nem tudtam. A szolfézst nem szerettem, pedig abból jó voltam. Sorra nyertem a versenyeket. Akkor még hat egyszerre leütött hangot tudtam lekottázni, ma már kettőt se. Bármit eljátszom, majdnem bármit, de amikor visszahallgatom, pontosan tudom, mit rontok el, és hogyan kéne jól játszani, de akkor sem megy. (Lehet, hogy tanítanom kéne?)
Végül hat plusz egy évig tanultam zongorázni, de utána is napi szinten gyakoroltam otthon. A szomszédok pedig állították, hogy szeretik hallgatni. Anyukám végig hitte, híres zongoraművész leszek, mert olyan szép hosszú ujjaim vannak. Nincsenek!
Felnőttem, elköltöztem, már nem zongoráztam. Idővel anyu el is adta a hangszert, csak foglalta a helyet. Évekig nem is hiányzott, aztán egyik éjjel azt álmodtam, hogy zongorázom. Ettől olyan elemi erővel tört föl belőlem a hiánya, hogy szinte szenvedtem tőle. De építkeztünk, gyereket vállaltunk, valami mindig közbejött, főleg pénzhiány, ami miatt csak terv maradt a zongoravásárlás.
Fotó: iStock.com/Rawpixel
Egyik nap fölhívott a férjem napközben, hogy talált egy hirdetést, antik pianínó eladó. Pénzünk nem volt, pedig egyáltalán nem volt drága, de egy helyes kis közeli faluban volt a megadott cím, gondoltuk, megnézzük, és kirándulunk egy jót. Amikor megérkeztünk, rögtön mesélni kezdte a tulajdonosa, hogy a lányuk a Zeneakadémiára jár. Már három zongorájuk van, de hiába, ez áll legközelebb a szívükhöz, mert ezt még a 18. század végén készítette a családjuk számára egy kis manufaktúra Németországban, sajnos fatőkés, ezért hangszerként nem ér sokat, nekik meg kevés a helyük, már egy ideje a garázsban tárolják, és sajnálnák, ha tönkremenne, inkább eladják. Ekkor értünk a garázsba, én meg majdnem sírva fakadtam. Ott volt előttem álmaim zongorája. Világos faház rózsafa betétekkel, antik gyertyatartókkal, réz oszlopdíszekkel és pedálokkal, gyöngyházkagyló-berakásos intarziával, elefántcsont billentyűkkel… és nekünk nem volt rá pénzünk, hogy megvegyük.
Ezt el is mondtuk nekik, és kértük, hogy ha valamilyen csoda folytán nem tudnák eladni, mi szeretnénk részletre megvenni.
Végtelenül szomorú voltam a hazaúton. Talán soha életemben nem bánkódtam még ennyire, hogy valami nem lehet az enyém. Másnap jött a telefon, megbeszélték családilag, hogy miénk a zongora, úgy és akkor fizetjük ki, ahogy tudjuk. Nem akartam elhinni! Azt mondták, hogy ugyan utánunk jelentkezett egy lakberendező, aki egy kúriát újított fel, és majdnem dupla árat ajánlott a meghirdetetthez képest, de mondták neki, hogy már elkelt. Úgy döntöttek, hogy a pénz nem számít. Sokkal fontosabb volt számukra látni azt, hogy én mennyire szeretném, ha az enyém lenne. Biztosak benne, hogy jobb helyre nem is kerülhetne. Enyém volt a világ!
Fotó: iStock.com/fermate
Azonnal hívtam a nagyobbik húgomat, nem tudtam magamban tartani ezt a boldogságot, muszáj volt világgá kiabálnom. Hugi egy darabig nem szólt semmit, majd lassan kezdve, egyre lendületesebben mondta a magáét. Én meg bőgtem: hónapok óta spórolt már arra, hogy meglepjen egy zongorával. A hirdetésekben szereplő árak alapján úgy számolta, hogy eddig kábé a felét szedte össze, ami pont annyi volt, mint ennek a pianínónak az ára. Örömködött, hogy végre lehet zongorám. A húgom vett nekem egy zongorát! Mert szeret.
Persze nem volt könnyű helyet találni neki a mi túlzsúfolt, eklektikus lakásunkban, már tényleg csak egy zongora hiányzott oda, még ha pianínó is, de megoldottuk. Ez sem volt egy könnyű darab, hiába fatőkés, a fiúk megdolgoztak vele, mire a helyére került.
Hónapokig néztem, ismerkedtem vele, próbálgattam, mire emlékszem még, és beüzemeltem az általunk családkímélőnek nevezett pedált. Ez olyan, hogy ha beakasztod, egy filclap becsúszik a húrok és a billentyűkalapácsok közé, és így egy nagyon halk és tompa üzemmódra vált a zongora. Ezt azért találtam fontosnak, meg egyik alkalommal a szomszéd megjegyezte, hogy hallja, a lányunk elkezdett zongorázni tanulni, és milyen ügyes. Hmmm… Na jó, én is elég béna voltam még, de főleg a zongora tehetett róla, mert még nem hangoltattuk fel. Tudott furcsa hangokat kiadni!
Majdnem fél év után kihívtam a hangolót. Mikor mondtam neki a telefonban, hogy egy fatőkés antik pianínóról van szó, jelezte, hogy ne várjak tőle sokat, pillanatok alatt újra el fog hangolódni. Nem érdekelt. Az enyém volt, imádtam!
Fotó: iStock.com/Sokolander
Megérkezett a srác, szétszedte a zongorát, és közölte, hogy én vagyok a világ egyik legmázlistább embere, mert ez egy azsúrtőkés hangszer, amivel rendkívül ritkán találkozni. A zongorák fatőkés vagy páncéltőkés változatban készülnek, attól függően, hogy mire feszítik fel a húrokat, fába vagy acéllapba ütött tüskékre. Az azsúrtőke azt jelenti, hogy maga a keret ugyan fából van, de a tüsketartó már acél, tehát ez egy fakeretes páncéltőkés hangszer. Valamint azt is mondta, hogy egy zongora élettartamát az határozza meg, hányszor hangolják. Bizonyos számú hangolás után beljebb kell ütni az összes tüskét, utána egy darabig megint jó, majd újból ütni kell. Ezt összesen háromszor lehet megtenni, utána már nem hangolható. Ennek a zongorának pedig még egyszer sem ütötték beljebb a tüskéit, ez még nagyon sokáig hangszer lesz.
Volt még egy meglepetés. Régen hangkulcsokkal, erősen fülelve hangoltak, ma már van hozzá kütyü. Addig feszítik vagy lazítják a húrt, amíg a kütyü mutatója pont középen nem áll meg. Nézi, méri a hangoló, valami nem stimmel. Majd lelkesen közli, hogy ez egy régi hangolású zongora, ami nagyszerű dolog. Mégpedig azért, mert ezen a normál „A” hang frekvenciája 432 Hz-en szól. Manapság a 440 Hz a zene alapja. A testünk és a Föld alaprezonanciája 8 Hz. Ha a zene alapja a régi 432 Hz, akkor a zene összhangban lesz a testünket és a környezetünket felépítő rezgésekkel, harmóniát teremt körülöttünk és bennünk is.
Talán tíz éve van meg, és eddig kétszer hangoltattuk. Lassan már most is ideje lesz. Nagyon szeretek zongorázni, bár mostanában ritkábban teszem. De ha leülök elé, és belefeledkezem a zenébe, amit én keltek életre, akkor megszűnik a világ. Csak a hangok vannak, meg én, a mi közös táncunk, varázsunk, lebegésünk.
Ez maga a boldogság.
Fotó: Papp Krisztina
Papp Krisztina vagyok. Pár éve elvesztettem a hangom, akkor kezdtem el írni. Amíg beszéddel fejeztem ki magam, a környezetem figyelt csak rám. Amióta nincs hangom, és írok, sokkal többen „hallanak”.
