„Elmúltam ötven, és én is, ahogy minden más ötvenet betöltött nő, igenis kínlódok a korommal. A korom elfogadásával. Kínlódok a lassan rombolódó testtel, a külsőm fakulásával. Valahogy olyan kis alattomos folyamatok zajlanak rajtam-bennem. Akaratomtól függetlenül. Mert ki akar megöregedni? Harcolok a kilókkal, harcolok a ráncokkal. És igen, harcolok az érzéseimmel is, mert olyan érzékennyé váltam bizonyos szitukra. Még érzékenyebbé mondatokra.
Párkapcsolatban élek, de nem vagyunk házasok, és ez bizonytalansággal tölt el. Jobb a helyzetem, mint ha nem lenne szerető párom, és tulajdonképpen jó a kapcsolat is, de azért van bennem egy olyan furcsa érzés, hogy, szóval, hogy megöregedtem, és ez kiszolgáltatottá tesz. ÖREG vagyok. Legalábbis nem vagyok olyan üde, olyan energikus, mint régen. És az évek ötven felett száguldanak. Minden év ötnek számít… én legalábbis így látom a tükörben. Biztos más is ugyanígy kínlódik, mint én magam.
Pár hónapja, egészen pontosan 3 hónapja egy eseményen voltunk a párommal, ahol nálam csak fiatalabb és, be kell vallanom, csinosabb nők jelentek meg. Egy rossz szavam se lehet rájuk, olyan nők voltak, akiket nincs miért bántanom (ha lenne, sokkal könnyebb lenne…), csak fiatalabbak. Csak vonzóbbak. Az eseményre kicsíptem magam. Még egy bizonytalan kis öröm is volt bennem az indulásnál, hogy tulajdonképpen, ha nagyon akarom, még össze tudom kapni magam. Az eseményen is jól éreztem magam. De utána… Az eseményt követően megkaptuk a hivatalos fotókat, és bennem megdermedt a vér. Mert nem, egy cseppet sem néztem ki jól a fotókon. Pláne a fiatalabb és karcsúbb nők társaságában nem. Óriási volt a kontraszt. Túlsúlyosnak, formátlannak és öregnek láttam magam. Voltatok már ti is így? Majdnem elsírtam magam.
Fotó: pexels.com/Gratisography
Persze ostoba módon a párom orra alá dugtam a fotókat. Miért is? Talán mert vigaszt reméltem tőle, megerősítést, úgy, mint ezer másik alkalommal ez zajlani szokott… (Dehogy szívem, te vagy a legszebb, ugyan már, ne lógasd az orrod, csinos vagy, gyönyörű vagy, nekem te vagy a legszebb…) Ám a szokott mondatok helyett ez alkalommal csak annyit mondott: Jó, hát igen, tényleg csinosabbak. De mit csodálkozol? Minimum tíz évvel fiatalabbak nálad…
És akkor ott bennem elszakadt valami. Mert igen, igaza van. És én egy liba vagyok, hogy egy ilyen irgalmatlanul ostoba szituba sétáltam. Nyilván azt kaptam, amit kapnom kellett… de kövezettek meg ti is. Nekem összetört a szívem. Úgy éreztem, azzal a három mondattal porrá zúzta a női önbecsülésem, és még csak észre se vette.
Igyekeztem persze ezt nem mutatni, de nyilván nem tudtam eltitkolni teljesen valós érzéseimet. Hogy belül zokogok. Hogy nem, én még nem akarom elereszteni csak így a fiatalságomat. Hogy belül én még nő vagyok. Gyönyörű vagyok. Szexi vagyok. Hogy nem igazság. Hogy nem így akartam ezzel szembenézni. Hogy ez nem megy nekem így, egyik napról a másikra, és én igenis azt szeretném, ha az ő szemében ÉN maradnék a legszebb nő a világon. De hát nem. És ezzel a sértettség keserű érzése mellett szembe kell néznem.
De azért feltámadt bennem a vad düh is.
És azóta diétázok. Életmódot váltok. Én magamban ezt csak dühdiétának hívom. De szépülök.
Fotó: iStock.com/p_ponomareva
Nincsenek trükkjeim. Nem eszem fehér kenyeret. Kerülöm az édességet. Még a saját szülinapi tortámból se ettem. Zöldségköretre váltottam krumpli és rizs helyett. Bújom a diétás (és egészséges) recepteket. Kísérletezek. Magam sütöm a kenyeret. Rákényszerítem magam arra, hogy igyak. Napi két liter tiszta vizet iszom meg – pedig ez régen napi két deci se volt.
Párolok sütés helyett. Sok friss gyümölcsöt eszem. Főleg délután, nasi helyett. Lassan leteszek a kávéról is, zöld teára váltok teljesen.
És futok. Hetente többször. Pár száz méterrel kezdtem, ma másfél–két kilométert tudok lefutni, de mellette gyalogolok is sokat. Otthon nyújtógyakorlatokat végzek, amatőr módon ugyan, de jógázom. Szépülök. Ötven felett vagyok és szépülök. Karcsúbb lettem. Szebb a bőröm. Nem vagyok olyan ugyan, mint tíz éve. Nem is leszek már soha.
Először úgy hittem, a párom otromba beszólása miatt teszem. De nem. Most már magam miatt. Csak a düh az indításhoz jól jött nagyon.”
