Több mint húsz éve ismerem, akkor még fiatal képzőművész-hallgatóként, néhány nyáron át a Balaton-parton vállalt portrékészítést. Egyszer megfigyeltem munka közben, ma is emlékszem a kezére, ahogy vitte az ujjait a ceruza. Hihetetlen élmény volt. Nemcsak az elkészült arckép, hanem az, ahogy dolgozott.
Ma sikeres festőművész, festményei Kaliforniától Finnországig számos országban megtalálhatók magángyűjteményekben. Galériája a Dávid Galéria, amelyben saját alkotásai mellett egy sor kortárs művész munkája is megtalálható – a Parlament mellett várja az érdeklődőket. Azt hiszem, ennyi változás okán ő maga is változott. De tévedek, ugyanaz a világra kíváncsi, nyitott ember, aki volt. Így mesél a kezdetekről, a pályájáról.
„Már egészen kicsi gyerekként kiderült, hogy van kézügyességem. Szinte egyértelmű volt, hogy valamilyen művészi pályára kerülök, de az élet úgy hozta, hogy érettségi után katonai egyetemre, műszaki szakra kerültem. Jó néhány év után döntöttem úgy, hogy váltok. Be is adtam a jelentkezésem a Pécsi Tudományegyetemre, de az első felvételi közepén felálltam, és kisétáltam a felvételi teremből. Akkor úgy éreztem, egészen biztosan nem vesznek fel. A következő év a felkészülés jegyében telt, éjjel-nappal festettem, alkottam. Egy fantasztikus tanár, Telkes Miklós keze alatt dolgoztam – és biztos voltam a sikerben, több mint 200 jelentkező közül választották ki azt a 19 tanulót, aki abban az évben megkezdhette a tanulmányait. Köztük voltam én is.
Fotó: Ridikül
Az első munkahelyem, a festés mint művészet mellett, már webdizájnerként, egy reklámcég volt. Így indult. Ha ma járom az országot, sokszor botlok bele a saját munkáimba. Plakátok, jó néhány termék csomagolása vagy a tihanyi Levendulaház. Változatos megrendelések, izgalmas projektek kísértek az utamon. És ez nagyon jó érzés. Ha csak ez lett volna, akkor is elégedett lennék azzal, amit a saját világomból megmutattam.
A festészet azonban ezek mellett is állandó része maradt az életemnek. Számomra az alkotás, a festészet az önkifejezés különleges módja. De ahogy egy tájkép vagy egy hangulat megragadása, képi megjelenítése, úgy egy plakát vagy akár egy termék csomagolása is üzenet. Az is művészi önkifejezés, vagyis a kultúránk, a mindennapjaink szerves része a művészet. Csak sokan nem feltétlenül csodálkoznak erre rá, pedig egy paradicsomkonzerv doboza is valakinek az alkotómunkája.
Sokszor kérdezik, hogyan festek: leülök reggel, eldöntöm, mit festek aznap és ecsetet fogok? Szó sincs ilyesmiről. Hangulatokat, érzéseket ragadok meg, azokat érlelem, és amikor kész, amikor valami egésszé állt össze bennem, akkor jön az az erő, ami a vászon elé ültet. Mindegy, milyen napszak van, és azt se igazán érzem, mennyi időt töltök az alkotással. Mert az egy különleges, ‘más tudatállapot’.
Fotó: Ridikül
A világot talán én másképp látom. Számomra a leghétköznapibb dolog is lehet különleges szín, forma vagy egy csodás ív, de akár egy esemény, egy szó is megragadhatja a képzeletem.
Az utóbbi időben például a fény az, amely az eddigieknél is nagyobb erővel vonz. Mert ahhoz, hogy bármit, de tényleg bármit megláthassunk, ahhoz, hogy a létezés nyilvánvalóvá váljon, fényre van szükség. A fény pedig a színekkel mutatja meg önmagát. Nem is olyan rég egy érdekes színfilozófiai kísérletet végeztem. A földre helyeztem egy vibrálóan színes képet, és miközben a háttérben halkan zene szólt (Estas Tonne – Internal Flight), csak néztem azt órákon át. Egészen addig fókuszáltam a színekre, amíg egyszer csak kifehéredett fénnyé váltak a színek. Fehér fénnyé.
Akkor pár ismerőssel is elvégeztettem ugyanezt a kísérletet és kiderült, hogy azonos körülmények között az agy visszavezet az eredendő fényhez, az összes szín eredendőjéhez – az origóhoz, a létezés kezdetéhez.
A kísérlet adott lendületet ahhoz, hogy forma nélkül (is) kezdjek el alkotni – csupán a színek segítségével. Mert egyértelmű, hogy a színeknek (a fénynek) forma nélkül is van létjogosultsága, ereje. Hatással van az emberi életre. A létezésre.
A mozgás, a harcművészet is végigkísérte az életemet, ma is karatézok. Mesterem, Sensei Friss Ferenc a Talentum Program elindítója – ennek a keretein belül folyik a tréning. Kihívás számomra az, hogyan lehet összekapcsolni a mozgást az alkotással. A harcművészetben használt lassú, kifinomult mozdulatok egyébként is térbe rajzolt művészi ábrák. Ezeket szeretném valahogy megjeleníteni.”
Én pedig nézem a képeket. A lelkem válogat, vándorol közöttük.
A Bíbor december előtt állok meg. A kép látszólag egy táncosnőt ábrázol, amely éppen két fellépés között megpihen. De a festmény arról üzen, hogy tulajdonképpen az életünk is tánc, amibe a végletekig bele lehet fáradni. De ahogy a táncosnő, mi is csak egy percre pihenünk meg, táncolunk tovább.
Fotó: Ridikül
A Közelebb a várakozásról mesél. A női alak légies könnyedsége valójában izgalomtól feszes várakozás. A bokájánál csendes a víz, e pillanatban simogat. De jöhet bármi. Vihar is, napsütés is, csónak is, madarak is, szerelem is. Valami beteljesedik majd. Ez az egyetlen bizonyosság.
Fotó: Ridikül
A Döntés című kép felkavar. Mert, ahogy az életben is, úgy a festményen is icipici mozdulat, a legapróbb döntés az, ami aztán óriási változásokat hoz. Egyetlen apró fejbólintás, egy ujjmozdulat, egy igen, egy nem, a szempilla rebbenése, és fenekestül fordul fel a világ.
Fotó: Ridikül
A galérián hihetetlenül erős érzés a kettősség.
A fekete-fehér alkotáson, a Kettős hatáson, egy cipzár nyitja szét a vásznat (a világot) két világosan elhatárolható részre: feketére-fehérre. Jóra-rosszra. Ártatlanra-gonoszra. És ahogy fokról fokra nyílik a sötét (és nem fordítva), úgy árad be a fény a sötétségbe. Nem a fekete gomolyog ki, a fehér veszi át az uralmat. De nekem az ártatlanság elvesztéséről is üzen. Meg szeméremről, ahol lassú, lusta a kitárulkozás. Óvatosságról, gyengédségről, mégis nehezen megfékezett szenvedélyről, mert fémből formázott az a húzózár és kitüremkedik a vászonból: erős. Kettétép, új életet hasít.
Fotó: Ridikül
Az angyallány újra a kettőségre rímel: első pillanatra angyal a női alak. Csodásak, leheletfinomak a szárnyak, de a test szinte démoni. Görbülő karmokkal tép saját testébe a nő. Ég és Föld. Emel és elpusztít.
Fotó: Dávid Norbert
A fekete-fehér ellentétére építő képpáros is sokatmondó. A fekete vásznon az élet fehéren felvillanó, cikkcakkos jeleivel.
Fotó: Ridikül
És persze A SÁRGA. Ami nekem nem egy sárga árnyalatokból festett kép. Egy sor édes érzést idéz meg bennem: vajas kenyérbe harapó fognyomot, méz aranyát, napsütést, kamillaillatot, frissen mosott haj puhaságát, őszibarack édességét, gyerekkori nyarak perzselését, poros, forró paradicsom ízét, mezítlábas szaladást, alföldi utak kanyargását. Kutyaugatást, napraforgó bólogatását, napfelkeltét. Életszín, aranyfény egyetlen vásznon.
Fotó: Ridikül
Egy teljes élet.
