A legtöbb iskolának volt egyenruhája, és sokkal inkább meghatároztak a hajviselettől kezdve a viselkedésig szinte mindent: a diákoknak egyenes háttal, hátratett kézzel kellett ülniük csendben a kényelmetlenül kemény fapadjaikban. A táblánál hatalmas abakuszokon számolhattak, az 1920-as évekig padnál palatáblára írtak palavesszővel. A hatalmas vonalzókat léniáknak hívták, a tanítók pálcával mutogattak a táblán, a diákok tolltartói fából készültek, ahogy a padok is. Az 1920-as évektől már a tankönyvekből tanultak a diákok, megjelentek a füzetek, tintatartók, tollak, ceruzák, radírok, az üzenőfüzetben pedig a tanár értesítette a szülőket a tudnivalókról. A falusi iskolákban nemritkán együtt tanultak a különböző korosztályú gyerekek, mert csak egy tanító jutott rájuk. Ahol volt rá lehetőség, nemek és korosztály szerint is különválasztották a gyerekeket. Persze a jobb anyagi helyzetű diákok többet ültek az iskolapadban, míg a szegényebbeknek gyakran kellett besegíteni a tanulás mellett az otthoni munkákba, és nehezebben találtak a közelben iskolát is.
Fotó: fortepan.hu/KOTNYEK ANTAL
Kevesebb tankönyv, más tantárgyak
Az ergonomikus iskolatáskák helyett tarisznyákban és aktatáskához hasonlító táskákban lapultak a könyvek, füzetek, de messze nem volt belőlük annyi, mint manapság. A tantárgyak között szerepelt a gazdaságtan és a háztartástan, itt gyakorlati ismereteket szerezhettek a tanulók a mindennapi élethez szükséges tennivalókból. A lányoknak kötelező volt szépen varrni, hímezni, a kézimunka több helyen megjelent a tantárgyak között. Nem volt ebben akkoriban semmi szokatlan, inkább az keltett néhány emberben megütközést, hogy a lányok is vágytak a továbbtanulásra az általános iskolán túl is. Az 1840-es években ültek először lányok középiskolai padba, hazai egyetemen először 1900-ban kapott diplomát Steinberger Sarolta szülész-nőgyógyász orvos, de egyetemi tanárként csak 30 évvel később engedtek nőket a katedrához. 1948 volt az az év, amikortól egy középiskolát végzett lány bármelyik egyetemre kérhette a felvételét.
Fotó: fortepan.hu/MAGYAR RENDŐR
Vége a pálca uralmának
A második világháború után még két fontos változás történt: bevezették a nyolcosztályos általános iskolát, és a tanárok már nem verhették nádpálcával a gyerekeket, de így is gyakran fordult elő a körmös, a tenyeres, a pofon vagy más fizikai típusú büntetés. Aki jól viselte magát, az viszont kaphatott füzet formájú csokit, ceruzát, más apróságokat. Iskolaidőn kívül önképzőkörök, tanulókörök alakultak, a diákok gyűjtötték a fémet, a vasat, a papírt, ezzel is segítettek az iskolának.
Bezerédj Amália, a gyermekirodalom egyik megteremtője az 1840-es évek elején ilyen verses illemtant állított össze Flóra lányának:
Először ha felkelek.
Hálát adok Istennek;
Szülőimet azonban
Megköszöntöm nyájasan.
És megmosdom azután,
A mint illik, szép tisztán
Megfésülöm hajamat,
Csinosítom magamat!
Úgy örömest nézel rám,
Ha tiszta testem, ruhám.
Csak a ki felöltözött,
Jelenjen meg más előtt.
Felöltözve, ha ettem
reggelit, s megköszöntem,
Oskolába kell mennem;
Én ezt örömest teszem.
Tanulok ott szívesen,
S haza jövök csendesen;
Nem állok meg az utczán,
Nem nézek minden után;
Nem kiáltok s csevegek,
rossz gyermekkel nem megyek;
Mert rosszat tanulhatnék,
Én is aztán rossz lennék;
Otthon csendes s jó vagyok,
Anyámnak szót fogadok;
Soha sem veszekedem;
Testvérimet szeretem.
Ha szülőimmel nyugszunk,
Beszélem, mit tanultunk;
Szívből ezek örülnek,
S engemet mind szeretnek.
