William James, az amerikai pszichológia atyja egyszer azt mondta, hogy egy embernek annyi személyisége van, amennyi szituációban szerepel – bár ezzel lehetne vitatkozni, az teljesen biztos, hogy más szerepet játszunk a magánéletünkben, a barátainkkal, a munkahelyünkön, és bármennyire furcsa, az interneten is. Pedig a netes viselkedésünkből valójában sokkal több mindent meg...
Hogyan mutatkozunk be egy ismeretlennek? Mit mesélünk magunkról először? Hogy mi a foglalkozásunk? Hol lakunk? Mit csinálunk szabadidőnkben? Leírnak ezek minket valójában? Mi honnan tudjuk, kik vagyunk?
Az, hogy életünk bizonyos pillanataiban szerepek és álarcok mögé bújunk, s eljátsszuk az érzékenyt, a magabiztost, a szeretetre méltót, vagy éppen a főnököt, ez ma már senki előtt sem titok. De vajon léteznek pillanatok, amikor az összes álarcot behajítjuk a sarokba, és csak mi vagyunk, tisztán, allűröktől, szerepektől, elvárásoktól mentesen?
Álarca mindenkinek van. Ott állnak szép sorban, a szekrényben, a fürdőszoba polcán, lógnak a fogason, sőt párat még a táskánkba is bepakolunk reggelente, elvisszük magunkkal, hátha napközben is szükségünk lesz rájuk. És természetesen lesz.
