Hajnal öt óra. Még aludnék, de behallatszik a nyávogás. Anyai ösztönnel felpattanok, hiszen dolgom van. Milyen ismerős ez a rutin. Halkan kuncogok magamban, hiszen legutoljára ilyen érzés sok évvel ezelőtt volt felpattanni, mikor a csecsemőmnek készítettem a tápszerét. Semmi kávé, reggeli, először a gyerek. Illetve most a macskagyerek.
A tavasz majdnem mindenki kedvenc évszaka a bimbózó virágokkal, a langyos tavaszi széllel, az illatokkal, a zümmögő méhekkel és a zöldellő határral. Az én kedvenc időszakom is ez. Nemcsak a tengernyi nyíló virág, hanem a népszokások miatt is.
Vége a napnak, kattan mögöttem a kocsi ajtaja... Már este van, csillagokkal kivert, langyos tavaszi este. Lüktet bennem a napi zaj, lassan tisztul, nagyokat lélegzek a hűs levegőből...
Melankolikus vagyok ma. Hiába a szép tavaszi idő, ténfergek a lakásban. Kimegyek a kertbe, nézem az elnyíló tulipánokat. Eszembe jut, hogy ha leszárad a levele, majd ki kell szedni a hagymákat, és ősszel visszaültetni.
Az életben vannak olyan találkozások, amelyek akár a teljes szemléletünket megváltoztathatják. A kórház különösen alkalmas arra, hogy az embereknek ne csak a személyiségét ismerhessük meg, hanem a sorsukat is. Az ő szemükön keresztül nézve sok minden átértékelődhet bennünk.
Háromévesen kaptam egy kis játék zongorát. Enyém volt a világ! Arról álmodoztam, hogy zongoraművész leszek.
Az én nagymamám, ha élne, már a 108-ik évét taposná. Már nagyon rég nincs velünk, lassan harminc éve. Meghatározó személye volt a gyerekkoromnak és nincs nap, hogy ne hiányozna.
Egyik kedvenc vendégszerzőnk, Mara, a húsvét szépséges arcát mutatja meg nekünk. Mert hiába fogynak el a locsolkodók, hiába kopik a hagyomány máshol, a tanyavilágban még a szívükben őrzik ezt az ünnepet az emberek.
