Egészen pontosan az iskolai kicsengetéskor kiszedni, becsengetéskor pedig visszaültetni. Így tanította a nagymamám. Sok minden bajom van ma. A szétpukkanó ígéretek, önbizalmam hiánya, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Nincs, aki visszajelezzen. Nincs barátom, anyukám messze lakik, a lányok is félig kirepültek már. Gondolatban megpöckölöm az orrom. Nem kéne ezen gondolkodnom. Magamnak és a családomnak teszek mindent. Nem kéne függjek senkitől. De ilyen a természetem. Érzékeny, könnyen sérül, könnyen elhagy a magabiztos hitem. Leülök a padra, elfáradtam, fáradékony vagyok. Emlékezek…
Nem ide születtem. Úgy csöppentem ebbe a tanyasi környezetbe, hogy senki nem hitte, alkalmazkodni fogok a kihívásokhoz. Nem hogy ilyen gyorsan. Még a párom sem. Ha a nagymamám élne, egyedül ő hitte volna feltétel nélküli szeretetével és azzal a hittel, hogy tudja, mennyire erős vagyok. Szerinte.
Nemcsak a szerelem hajtott ide, hanem a gyógyulás és a tenni akarás is. A megmutatás. Megmutatom ennek a világnak, hogy ki vagyok és mit hagytak rám, akik tanítottak. Hiszen én is így tudom majd továbbadni jó példával az én két szép lányomnak.
Fotó: pexels.com/Skitterphoto
Pedig nem volt idilli a helyzet. Nagyon nem. Ebben a legényhajlékban nem volt akkor még se víz, se áram. Voltak elemes lámpák és gyertyák, na meg egy kis Szokol rádió. Pár dolgot hoztam magammal, először ezekkel kezdtem el csinosítani a házat. Tél lévén először csak a belső környezetet. Próbáltam hagyományokat teremteni itt, illetve átadni a mi hagyományainkat, amiket örököltem, tanultam.
Fenyőt csempésztem karácsonykor, tojást festettem húsvétkor. Tavasszal pedig a kertet vettem szemügyre. Én is tanultam. Nemcsak magamtól, hanem a páromtól is. Nem szoktam meg ezt a fekete földet. Ahol én születtem, homokos volt a talaj, könnyebben kezelhető. Itt meg ha esik, akkor ragad, ha kiszárad, akkor pedig betonkemény, és már repedezik is a föld. Ásni nem is tudom. Vannak feladatok, amik az emberemre maradnak.
Felállok a padról, ránézek a szőlőre. Meg kell metszeni újból, ahogy a nagyi mutatta. A borsó sorai is igen gurbák, nem szépre húztam, nem egyenesre. Bemegyek, már érzem a sütemény illatát. De képzeletben más illatokat is érzek. Azoknak a süteményeknek az illatát, amiket közösen sütöttünk a mamával. A Kossuth-kifli édes illata, a pogácsáké, a sajtos talléré. Amit mindig én sütöttem. Kis gyermekkezemmel gombócokat formáltam, és már tettem is bele a sütőformába és a gáz lángjánál sütöttem, forgattam. Egész nagy zacskókat töltöttünk meg vele. Lakodalmakra is azokat vittük. Nagyon sokat.
Fotó: pexels.com/LeahKelley
Hej, de hiányoznak azok a lakodalmak is. Igazi falusi sokadalommal, három napra szóló lagzikkal. A kis koszorúslányruhámban, ahogy forogtam, billegtem és nagyon büszkén osztogattam a kis csokrokat, amikért pénzt kaptam.
Rétest is megtanultam nyújtani. Előttem van a kis konyha, és a kezemben vannak a mozdulatok is, ahogy finoman kell húzkodni, körbejárva az asztalt. Bár ma már ezeket nem sütöm, nem nyújtok rétest, de az emléke örökre belém égett.
A sütés szeretetét viszont megtanultam, és ide hoztam erre a kis tanyára a párom és a gyerekeink legnagyobb örömére.
Csaponganak a gondolataim. Ma ilyen nap van. Melankolikus és emlékezős. Előveszem a fényképalbumot, és keresek fotókat róla. Bár magam előtt látom az arcát, de keresek, keresek és találok is egyet, amin a lányokkal van lefotózva. Mennyire örült nekik és most mennyire büszke lenne rájuk. Beteszem egy keretbe és odarakom az éjjeliszekrényemre, hogy mindig velem legyen. Elpityeredek, de mosolygok is közben. Hangosan trombitálva kifújom az orrom, és most már ezért mosolygok.
A nagymamám ezért hogy megdorgált volna. Nem nagylányoknak való dolog trombitálni.
Ezt is megtanultam, mama, és még sok mindent, amit rám hagytál.
Szellő lebben a szobában, mintha valaki megsimogatná az arcom. Gondolatban ide képzelem, hogy ő simogatja és megnyugszom. Büszke lenne rám is. Tudom.
