„A férjemet huszonöt év házasság után, három éve veszítettem el. Most töltöm be az 52. életévemet. Még fiatal vagyok. Szép házasság volt a miénk, született három gyönyörű, egészséges gyerekünk. Két lány és egy fiú. Boldog család voltunk, felneveltük őket. Kirepült mind a három gyerek. Aztán néhány éve a párom erős fájdalmakkal ébredt. Fájt mindkét lába, a csípője. Csontrák. Egy év alatt elvitte. Iszonyú fájdalmai voltak. Együtt sírtam vele. Ott voltam vele. Nagyon szerettem, és nagyon megviselt a betegsége, majd a halála is.

Meggyászoltam, és ebben a gyászban támaszaim voltak a felnőtt gyerekeim. Tényleg kellett a gyerekek segítsége, hogy ne őrüljek bele a veszteségbe. Hiszen most jött volna el az a korszak a férjemmel közös életben, ami nem a feladatokról, a gyereknevelésről, számlabefizetésről, hiteltörlesztésről szól. Együtt akartunk megöregedni és együtt akartuk élvezni a ránk váró éveket. Annyi, de annyi tervünk volt!

És vessetek meg érte… de én fiatalnak éreztem magam az özvegységhez. Hiszen csak 49 éves voltam, amikor meghalt. Még az ötvenet se töltöttem be.

Szóval meggyászoltam. Viseltem a feketét, és néha úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha én is vele mentem volna. Nagyon durva mélypontokat vészeltem át, sötét gondolataim voltak. De teltek a hónapok, az évek, és szép lassan megláttam az alagút végén a fényt. Elkezdtem olyan kis óvatosan ugyan… de újra örülni az életnek. Született egy kisunokám is, nagymama lettem. Ez is erőt adott. Ott volt a családom, a gyerekek, a kisunokám, és ott voltam nekik én. Mindig elérhetően. Sokat bízták rám a kicsit.

Fotó: iStock.com/GeorgeRudy

És persze dolgozni is kezdtem újra, közel két év kihagyás után visszavett a főnököm. És itt jön a csavar. Mert amíg távol voltam, a munkahelyemen elkezdett dolgozni egy új kolléga, egy hozzám korban közel álló férfi, akivel összebarátkoztunk. Ő elvált pár éve, megviselte a válás nagyon. Eleinte tényleg csak barátság volt, de azért éreztük, hogy lehet ez több is. Kerestük egymás társaságát. Egymásba szerettünk. Nem lett ez valami viharos, szenvedélyektől fűtött nagy szerelem. De szerelem lett. Egymás iránt érzett szép, gyengéd érzésekkel. Találkozgatni kezdtünk. Tervezgetni kezdtünk.

Esküszöm, eszembe se jutott, hogy ez a gyerekeimnek majd nem tetszik. Hogy ők már eltervezték az én hátralévő életemet, amibe NEM fér bele az apjuk iránt érzett gyászomon kívül semmi más. Csak ők. A velük zajló hétköznapok, az ünnepek. Először a lányomnak „vallottam be”, hogy van valakim, és a lányom szó szerint rohamot kapott. Hogy de mégis minek? Ki ez az ember? Biztos a vagyonra hajt (nincs is vagyon… csak egy családi ház, egy 12 éves autó meg egy lepukkant, apró nyaraló Somogyban). Meg minek kell nekem bárki? Meg nem érzem én ehhez túl ÖREGNEK magam????

Alig múltam ötven…

Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Mert tényleg nem erre számítottam. Azt hittem, örül majd neki, hogy az édesanyja élete rendbe jön, hogy nem vagyok végre egyedül, hogy esténként nem kell maratoni telefonhívásokat folytatnia velem, nehogy szomorkodjak. Azt hittem, terheket engedhetnek el, ha tartozik hozzám TELJESEN valaki. De háborús övezetbe csöppentem egy pillanat alatt. Én meg a kedvesem lettünk az ellenség.

Fotó: iStock.com/JacobAmmentorpLund

Elítélt nyomban, és vele együtt aztán a másik két gyerekem, a fiúk is ellenem fordultak.

Még egy nagy családi tanácsot is összehívtak, ahol én mint vádlott szerepeltem. Azt hittem, elsüllyedek a szégyentől, hogy ezt teszik velem. Számonkértek, utasítottak, kioktattak. Mintha gyerek lennék. Mintha nem én neveltem volna fel őket, mintha nem én (az apjukkal közösen) adtunk volna nekik diplomát, autót, kislakást.

Borzalmas este volt, szégyennel, megaláztatással teli élmény, amit nem kívánok senkinek.

És kikértem magamnak a hangnemet, elmondtam, nem óhajtom ÖZVEGYKÉNT leélni az életemet. Szerettem az édesapjukat. Úgy, ahogy azt el se tudják képzelni. De meghalt. MEGHALT. És én szeretnék még néhány szép évet, akár tetszik nekik, akár nem.

Azóta harag van, bár már csendesül bennem, úgy hiszem, bennük is. De hosszú az út még egymás felé…

A párom nem akart közénk állni, de tudom, hogy nagyon tisztel azért, hogy kiálltam az új, közös életünk mellett. Tudja, hogy nagyot kockáztattam, mert a gyerekek, atyaég, erre én is későn döbbentem rá, valami borzalmasan önzőek tudnak lenni.

De én akkor is az új páromat választom. Remélem, egyszer megértik, elengedik a haragot, és nem érzik többé azt, hogy ezzel az új szerelemmel elárultam az édesapjukat. Bárcsak megértenék.”