Egy fantom vagy. Annál is rosszabb. Mert létezel, és mégsem. Felbukkansz, felkavarsz. Minden ígéreted bilincs rajtam, fogva tartasz. De te nem vagy velem.
Nem, nem akarlak birtokolni, hiába vádolsz ezzel. Nem én vagyok az, aki kihasznál, aki szabadságodra tör. Te vagy ez. Te dolgozol ellenem. Te nem szeretsz annyira, hogy velem legyél. Hogy velem legyél teljesen, de nem is engedsz el.
Én választottam ezt az életet magamnak, azt mondod, ugye? Én akartalak megkapni. Én akartam ezt a felemás, sehova nem szaladó, félelmekkel, szorongással teli „szeretői” életet. Én mondtam neked az elején, hogy ez is elég. Ez is több a semminél. Hogy ez van, ha ennyit jut, hát ennyi jut nekünk.
Én mondtam, igen… de te meg azt mondtad, hogy nem szereted azt a másikat, csak kényszerből vagy vele, hogy már kifelé szaladnál. Csak a vagyon. Csak a gyerek. Csak mit szólnak mások. Az após. Az anyós. A rokonság. Hogy eleged van.
Azt is mondtad, engem szeretsz. De akkor hol vagy? Hol vagy a hétvégéken? Hol vagy az ünnepeken? Hol vagy karácsonykor? Miért nem velem bontasz ajándékot a fa alatt? Miért bontom EGYEDÜL, öt éve már egyedül az ajándékodat?
Mit tegyek, hogy lépni tudj? Lépni akarj? És hol vagy a családodban? Ott otthon vagy? Igazán? Hova tartozol? És leginkább és újra meg újra… ki vagy igazán?
Fotó: unsplash.com/AllefVinicius
Nem ismerlek. Ezt az embert, ezt a pipogya, ezt az üres ígéretekkel takarózó, az életembe, a hétköznap délutánjaimba surranó, gyors menetre hajtó sunyi alakot nem ismerem. Ez nem te vagy. Nem az az ember, aki méltósággal jött felém. Nem az vagy, aki szebbé tette az életem. Megváltoztál.
Jössz, lopsz, hazudsz itt, hazudsz ott. Surransz tovább. Még a hangod is sziszeg. Megváltozott. Toporzékol a tekinteted, már nem bájol el. Türelmetlenek lettek mozdulataid is. Már nem akarsz igazán, de most már tudom, eddig se akartál igazán.
Felébredtem. Ha akartál volna, akkor itt lennél velem. Én lennék az, aki mellett ébredsz, akinek reggelente először pillantod meg az arcát. Én lennék, akinek kávét hozol, pirítóst kensz, aki miatt halkabbra állítod esténként a tévét, aki miatt sietsz haza. Aki miatt megtanulsz gitározni, aki miatt befekszel a kocsi alá megnézni, miért csöpög az olaj…
Nem velem alszol, nem én kapom a kávét, engem sose láttál kócosan, reggel, és szervizbe én hordom a kocsit.
Nem vagy velem. Nem vagy a társam. Nem vagy, még csak a barátom se vagy. Ha a barátom lennél, felhívhatnálak este vagy hajnalok hajnalán, hogy elsírjam bánatom. Hogy sörözzünk egyet, vagy ugorjunk le egy hétvégére a Balcsira. Szabadon.
Fotó: unsplash.com/frankmckenna
Ha a barátod lennék, szabadon találkozhatnánk. Rám mosolyoghatnál akkor is, ha mások látják, mi több, kedvesen átkarolhatnál. De én a barátod SE vagyok.
Melletted én senki vagyok. Egy szellemalak, aki kárt okoz. Aki miatt feszült otthon a légkör, aki miatt néha sír a feleséged… aki miatt néha késel az esti fürdetésről. Aki nem jó időpontban ír sms-t. Aki miatt rettegni kell, nehogy nyitva maradjon a laptop, aki miatt kódolni kell a telefont. Aki miatt hazudni kell, aki miatt becstelenné kell válni.
De tudod, mit? Nem kérdezek többé. Nem érdekel, ki vagy. Nem érdekel többé, mit akartál. Mit akarsz most.
Csengetnek. Csak te lehetsz. Csengess csak. Többé nem nyitok ajtót neked. Bezártam a szívem. Légy jó fiú és menj haza. Menj haza a feleségedhez. Mentsd meg a házasságod. Engedj szabadon végre.
Ne hívj, ne írj, ne keress.
Ha akartál volna igazán, itt lennél velem. És nem kellene csengetned.