Te + Én

Ne akarjunk mindenben megfelelni a társunknak

Sokan kislánykoruktól fogva hurcolják magukkal azt az elképzelést, miszerint ha elég jók lesznek, akkor majd végül megkapják a jutalmukat, és elkerülhetik a boldogtalanságot, az egyedüllétet, a magányt. A világ azonban nem így működik...

Akkor ehetünk édességet, ha megcsináltuk a leckénket. Akkor foglalkoznak velünk a szüleink, ha jól tanulunk, és jól viselkedünk. Számtalan helyzet van, amelyek során még gyerekként belénk vésődhet a megfelelni vágyás vagy éppen az a pusztító mondat, hogy semmi sincs ingyen. Persze mindez nagyban függ a személyiségünktől is, az érzékenyebb, hajlíthatóbb típusok könnyebben játszanak megfelelősdit, míg a lázadó alkatokat nem lehet beletörni a rendszerbe. S talán jobb is, mert nem igaz, hogy csak akkor lehetünk jó gyerekek, szerethető felnőttek és imádnivaló feleségek, ha…

Fotó: Pexels/ CC0 License

Mások véleménye fontosabb, vagy a sajátunk?

A megfelelési kényszerrel való együttéléshez kell egy felettünk állónak kikiáltott személy, eszme vagy bármi, aminek meg akarunk felelni, akinek ki akarjuk vívni a tiszteletét, a szeretetét. Rossz esetben ez a személy a párunk. Csak arra vágyunk, hogy ő azt mondja, szépek, nagyszerűek, okosak vagyunk, és akkor máris szebb lesz a világ, de ha neki nem tetszik valami, onnantól már nekünk sem. Ha megfelelünk az elvárásainak, akkor jók vagyunk, ha nem, akkor rosszak. A saját véleményünket gyakran helyezhetjük a másiké alá, hiszen erre alapul a szabályrendszerünk. Ha nincs kinek megfelelni, miért küszködnénk vele?

Képzelt elvárások kötelékében

Sajnos sokszor előfordul, hogy szüleink, barátaink, párunk éppen úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk, de egy régi rossz beidegződés miatt ezt nem tudjuk teljességében elfogadni. Ezért aztán elvárásokat gyártunk, azt gondoljuk, mindenki csak ebben a rendszerben helyezhető el, és meg sem nézzük közelebbről, hogy tényleg így van-e. Vajon a kritikákat azért kapjuk, mert rosszak vagyunk, vagy azért, mert a másiknak is megvannak a saját problémái, és épp rajtunk csattant a feszültség? Mi van, ha saját jogunkon, értékünkön, teljesítmény és álarc nélkül is elfogadhatóak vagyunk? Kipróbáltuk már, így van-e?

Szerethetőek vagyunk

Alacsony önbizalommal „megáldva” hajlamosak lehetünk felnagyítani a hibáinkat, „rossznak” érezzük magunkat, elméleteket gyártunk arra, miért nem vagyunk tökéletesek, rettegünk, hogy elhagynak minket. Amíg ez a félelem része az életünknek, nagyon nehéz megszabadulni a megfelelési kényszertől, az eszköztől, amiről azt hisszük, hozzásegít a boldogsághoz. De ha sikerül, akkor megpróbálhatjuk csak úgy önmagunkat adni, és élvezni, hogy ez elfogadható, szerethető. Fogadjuk el mások szeretét, ha pedig nem úgy mutatják ezt ki, ahogy arra vágyunk, beszéljünk velük erről. Egy őszinte, nyílt beszélgetés nagyon sok félelmünktől megszabadíthat. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden egyes ember a környezetünkben elvárások nélkül szeret minket. Vannak olyanok, akikkel jobb lenne kevesebb időt eltölteni, mert csak szorongásban tartanak minket. Ha csak azért vannak velünk, hogy legyen kit irányítani, kritizálni, használni, akkor azt jobb még időben felismerni, és lépni egyet tovább. Ne felejtsük el, hogy nem csak mi kapcsolódunk a másikhoz, a maga módján ő is kapcsolódik hozzánk…

Próbáljunk meg csak magunknak megfelelni

Miközben megfelelési kényszerrel azon igyekeztünk eddig, hogy mások elismerését és szeretetét kicsikarjuk, nehéz lehet ezt abbahagyni, hiszen fennáll a veszélye a párunk elvesztésének. A belső stabilitásunk és erőnk megtapasztalása érdekében azonban néha meg kell szabadulnunk azoktól, akik a régi, rossz rendszerben szeretnének megtartani minket. Nem igaz, hogy ha egy kilót híztunk a héten, akkor  el fog hagyni, vagy ha nem a kedvencét főztük, vagy ha este elaludtunk a fáradtságtól, vagy ha nem úgy cselekszünk, ahogy ő elvárja – a végtelenségig folytathatnánk a sort. Ha pedig mégis így tesz, akkor nem minket szeretett igazán. Érdemes megkeresni és megőrizni azt a párkapcsolatot, amelyben úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, amelyben görcsölés nélkül megmutathatjuk magunkat, és tökéletlenségeinken maximum nevetünk egy jót – de szeretettel nevetünk.