Pedig az erőszak ott kezdődik, ahol elkezdjük a másik szabadságát kétségbe vonni. Az első olyan pillanatban, amikor úgy érezzük, hogy az ő élete kizárólag rólunk szól. Amikor felállítjuk a kis rendszabályainkat, amelyekben nem ismerjük el a kompromisszumot. Persze egy ki nem mondott házirendhez jó esetben mindketten alkalmazkodunk. Nem örülök, ha valaki piszkos cipőben végigtrappol a szőnyegen, a párunk meg mondjuk irtózik a kutyáktól. Számomra elképzelhetetlen, hogy valahol is porcica legyen, míg a párom nem bírja, ha átjönnek a szomszédok. Egymáshoz szokunk, és így a saját szabadságunkat csak annyira engedjük korlátozni, amennyire mi is korlátozzuk a másikét.
Fotó: Unsplash/Jon OttossonDe mi van akkor, ha elkezdődnek a kis erőszakos játszmák? És ezek még nem is az aktív fenyegetések. Nem arról szólnak, hogy ha ezt csinálod, akkor nem lesz meg ez és ez. Sokkal alattomosabb játék folyik. Fenyegethetünk az egészségügyi állapotunkkal. Szépen lassan határozottan elültethetjük benne, hogy bár mi mindent megteszünk, ő ezt nem hálálja meg. Lassan áldozati szerepbe kényszerítjük. Innentől bűntudata lesz, és valóban mindent megtesz majd, hogy a kedvünkben járjon, hiszen be akarja bizonyítani, hogy ő erre képes.
Érzelmileg kiszolgáltatva
Észrevétlenül úgy tesszük őt érzelmi rabszolgánkká, mintha ebben a helyzetben mi volnánk a szerencsétlen áldozatok. Persze minden kapcsolat más, általánosságokat nehéz mondani. Talán az a legszerencsésebb, ha hagyjuk a másikat kibontakozni, szárnyalni. Ha valakitől elvesszük a lendületet, az többé minket sem tud felemelni.
