Hajdú Szabolcs Koppány és Hajdúné Tóth Lívia ( Forrás: Hajdú Szabolcs Koppány)
– Hogyan találkoztak egymással?
– Hajdúné Tóth Lívia: A teológián évfolyamtársak voltunk, úgyhogy ez egy klasszikus egyetemista szerelem is lehetne, de mégsem az volt, mert gyakorlatilag harmadévig észre sem vettük egymást. Aztán egyszer csak berobbant a szívünkbe az az érzés, hogy milyen jó együtt beszélgetni, egymásra rímelnek a gondolataink, befejezzük egymás mondatait, ugyanazoknak a dolgoknak tudunk örülni és ugyanazt tartjuk értéknek.
– Mennyire volt meghatározó a házasságukban az otthonról kapott családi minta?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Minél több ideje élek házasságban, annál inkább egyértelművé válik számomra, hogy a mi házasságunk azért működhet ilyen harmonikusan, mert nagyon hasonló közegből jövünk. Azonos az életről való felfogásunk, a gyereknevelésről alkotott elképzelésünk, az értékrendünk, mintaként pedig ott áll előttünk a szüleink csodálatos példája. Emiatt az olyan konfliktusok, amibe mások beletörnek, vagy beleszakadnak, azok valahogy elkerültek minket.
– Hajdúné Tóth Lívia: Amikor a szüleim házasságára gondolok, akkor az első kép, ami eszembe jut, hogy közösen ülnek a konyhaasztalnál és valamin nagyon nevetnek. És hogy ez a nevetés belengi az egész családot. Az én szüleimnek példaértékű volt a házassága. Apukám már nem él, és látom anyukámat, hogy mennyire megszenvedi a gyászfolyamatot. Szabolcsban és a családjában ugyanazt az otthonosságot és szeretetet találtam meg, amit otthon is átéltem. Csodás érzés ehhez a családhoz tartozni.
Hajdú Szabolcs Koppány, Hajdúné Tóth Lívia és gyermekeik ( Forrás: Hajdú Szabolcs Koppány)
– Ki, milyen keresztet, vagy éppen áldást hozott magával ebbe a kapcsolatba?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Nekem van egy értelmi fogyatékos testvérem, mi öten vagyunk testvérek, és ő közvetlenül előttem született. A szüleimnek, nagyon fiatalon, a közös életük elején egy olyan traumát kellett átélniük, egy olyan próbatétel elé állította őket az Isten, ami nagyon magasra helyezte az ingerküszöbüket, egy átlag házaspárhoz képest. Úgy nőttem fel, hogy soha nem láttam a szüleimet veszekedni, vagy piszlicsáré dolgok miatt egymásnak esni, mert teljesen összekovácsolódtak abban a kihívásban, ami a testvérem miatt érte őket. Talán ez volt az egyik legnagyobb ajándék, amit gyerekként elhozhattam, hogy persze lehet összeveszni a fogkrémes tubuson, vagy a vécéülőkén, de az élet ennél sokkal drágább kincs, az időnk meg kevés ahhoz, hogy ilyenekre menjen el egy emberi kapcsolat. Nekünk szent meggyőződésünk, hogy semmi másra nincs szüksége a gyermekeinknek, csak hogy lássák: apa és anya jól vannak. A gyereknek ez jelenti a biztonságérzetet.
– Hajdúné Tóth Lívia: Az én családom életét meghatározta egyfajta áldozatvállalás, amit én biztosan a gyökereimben hoztam tovább magammal. A szüleim mindig a másikat helyezték maguk elé, például a saját igényeiket, szükségleteiket háttérbe tudták szorítani azért, hogy mi gyermekek ne szenvedjünk semmiben hiányt. A másik, hogy úgy tudták egymás szüleit szeretni, tisztelni, később gondozni, ami abszolút példaértékű volt.
– Miért választották a lelkészi hivatást?
– Hajdúné Tóth Lívia: Hét évesen úgy éreztem, hogy az Isten megszólított engem, egészen a szívem közepébe beszél, és nekem semmi más vágyam nincsen, minthogy őt szolgáljam egész életemben. Majd az érettségi évében egyfajta elbizonytalanodás következett, ami odáig vezetett, hogy végül nem a teológiára, hanem magyar szakra adtam be a jelentkezésem. Elég volt pár hónap eltávolodás otthonról, a gyülekezetemtől és egyből rájöttem, hogy ez is egy út, de nem az én utam. Szóval jelentkeztem a teológiára. Azóta a helyemen vagyok, Isten hívása pecsét az életemen.
– Hajdú Szabolcs Koppány: Olyan családban nőttem föl, ahol – ha viccesen akarom kifejezni magam – az apostoli hitvallást hamarabb tudtam, mint a gyerekverseket. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba az igét. Teljesen természetes közeg volt számomra a templom, a közösség, hisz a szüleim aktív szolgálatot vállaltak a gyülekezetünkben. Ennek ellenére, amikor alsós koromban megkérdezték, hogy lelkész leszek-e, én kategorikusan kijelentettem, hogy: nem! Tizenkét éves lehettem, amikor volt egy nagyon komoly autóbalesete a családomnak, ahol én is bent ültem az autóban, és láttam a szüleimet ripityára törni. Egészen furcsa érzés volt hallani hörögni a szüleimet, és látni, hogy folyik a vérük, én meg azt sem tudtam, mit tegyek. Csodával határos módon, túlélték. Ezután a tragédia után biztosan tudtam, hogy lelkész leszek. Megértettem, hogy milyen apró kis porszemek vagyunk, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy felnövünk és megöregszünk. És felismertem azt is, hogy mekkora az Isten ereje!
Hajdú Szabolcs Koppány és Hajdúné Tóth Lívia (Forrás: YouTube)
– Önök együtt szolgálnak a Lovasberényi Református Egyházközségben lelkipásztorként, együtt viszik a helyi református óvoda és iskola hitéletét. Hogyan élik meg ezt a kettősséget, hogy mind a magánéletben, mind hivatásukban egy közös úton haladnak?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Nekünk nehéz elképzelni másként az életünket, mert annyira természetes ez számunkra, mint a levegővétel. Hallok olyan házaspárokról, akik rivalizálnak egymással, még akár lelkész házaspárokról is. Én kiteljesedést érzek, amikor azt mondják nekem a gyülekezeti tagok, hogy „tiszteletes úr, de szép volt a felesége tegnapi szolgálata”. Mi kiegészítjük egymást mind az életben, mind a lelkészi szolgálatban is, ami valahol a teremtettségünkből fakadó különbözőség. Lívia azt tudja belevinni a történetbe, amire csak egy nő képes, én azt teszem bele, amit egy férfi tud, és ebből valami olyan szimbiózis alakul, ami előre viszi a gyülekezetet is.
– Hajdúné Tóth Lívia: Nagyon sajnálom azokat a párokat, akiknek ez nem adatik meg. A sok azonosság mellett, természetesen sok különbözőség is van bennünk. Egyikünk a hitoktatásban, a lelki gondozásban jó, másikunk a vezetésben, tárgyalásban, vagy az igei látásban. Ámulva szoktam figyelni, hogy micsoda gondolatai vannak Szabolcsnak egy-egy ige kapcsán, aztán hozzáteszem a magamét, ami pedig neki nem jutott volna eszébe. Isten úgy formál bennünket, ahogy éppen arra szükség van.
– Hogyan hatott a gyermekek érkezése a házasságukra?
– Hajdúné Tóth Lívia: A gyermekeink – szám szerint négyen – gyökeresen felforgatták az életünket, és ez így van jól. Nagyon hálás vagyok, hogy pont ezek a gyerekek születtek a családunkba, mert nagyon sok mindent megtanultam általuk saját magamról, kettőnkről, meg egyáltalán az életről. Egyrészt, hogy el kell engedni a tökéletességre való igényt, bőven elég, ha jó szülők vagyunk. Nem baj, ha a „töredékességünket” megéljük a szülőségben, mert az Úristen mellénk áll, és kipótolja a mi hiányosságainkat. A szolgálattal kapcsolatosan pedig azt kellett megélnem, hogy egy lelkész családnak az élete, a mindennapjaink, ahogy bemegyünk a templomba, ahogy az utcán odafordulunk másokhoz, ahogy beszélünk egymással, a gyerekekkel, ahogy a gyerekeink élik az életüket, az legalább akkora igehirdetés, mint egy-egy vasárnapi prédikáció. Nyitott könyv az életünk a gyülekezet előtt.
Hajdú Szabolcs Koppány, Hajdúné Tóth Lívia és gyermekeik ( Forrás: Hajdú Szabolcs Koppány)
– Nem megterhelő, hogy mindig példát kell mutatni az életükkel? Mintha egy kirakatban élnének…
– Hajdúné Tóth Lívia: Néha nehéz, de nekünk feladatunk, hogy ezt a gyerekeink ne éljék meg frusztrációként, hanem csak tegyék azt, amit amúgy is természetesen tennének. Másfél éves volt a legnagyobb fiunk, amikor idekerültünk Lovasberénybe, és ő most lesz 20 éves. Ez a közösség látta felnőni a gyerekeinket, és egy kicsit a sajátjuknak is érzik őket. Ha a gyülekezeti tagok valamit mondanak, azt tényleg mindig szeretetből, aggódásból mondják, olyanok ők, mint a nagyszülők, a keresztszülők, a nagynénik vagy a nagybácsik.
– Hajdú Szabolcs Koppány: Nálunk Lovasberényben nincs kirakat. Nagyon felszabadító érzés, hogy amikor itthon becsukjuk az ajtót, ugyanazok vagyunk, mint amikor kinyitjuk és kilépünk. Tehát, hogy nincs szerep, nincs titok, nincs takargatnivaló. Hozzánk bármikor, bárki betérhet.
– Hogyan lehetséges összehangolni a családi életet és a szolgálatot, hogy egyik se sérüljön?
– Hajdúné Tóth Lívia: Sehogy! Ez egy állandó küzdelem az életünkben, rátapintott. Az az alapelvünk, hogy a gyerekek előtt nem beszélünk, például a gyülekezet fenntartásában lévő intézményeink, iskoláink és óvodáink problémáiról. De egymással muszáj megosztanunk ezeket a lelkigondozói terheket, a megfelelő titoktartás mellett persze, mert ha nem tennénk, és nem beszélnénk meg egymással, felőrölnének minket. Próbálunk erre olyan alkalmakat lopni magunknak, hogy például együtt elmegyünk a boltba vásárolni, és legalább az úton beszélgetünk. Le kell, hogy pakoljuk az emberek terheit az Úr elé, nem vihetjük a hétköznapjainkba, a magánéletünkbe magunkkal.
– Hajdú Szabolcs Koppány: Az elmúlt 20 évünk arról szólt, hogy egyre több területen kellett helyt állnunk. A gyülekezeti szolgálat, az iskola és az óvoda teendői, végül hat évvel ezelőtt az esperesi szerep elvállalása. Megértettem, hogy az Isten adott nekem lehetőséget arra, hogy eldöntsem, mire megyek rá, és mire nem. Tehát, nemcsak azt dönthetem el, hogy milyen zoknit vegyek föl reggel, hanem azt is, hogy nem fogok rámenni a nehézségekre, a kihívásokra, a sok munkára, a reggeltől estig tartó rohangálásra. Megtanultam letenni a dolgokat az ajtó előtt, mikor belépek, és nem engedem, hogy felemésszenek.
Hajdú Szabolcs Koppány és Hajdúné Tóth Lívia ( Forrás: YouTube)
– Egy házasságban sose lehet hátra dőlni, hanem napról napra tenni kell azért, hogy jól működjön. Az idei házasság hetének az a jelmondata, hogy „beszélgessetek a házasságotokért”. Önök szerint mennyire fontos, hogy a kommunikáció jól működjön egy házasságban, és hogy sose feküdjünk le megoldatlan problémákkal?
– Hajdú Szabolcs Koppány: Én azt szoktam mondani, hogy a jó kommunikációval háborúkat lehet megelőzni, és a hiányával pedig százezreket lehet a halálba küldeni, a szó szoros értelmében. Ez ugyanúgy igaz, kicsiben a házasságra is. Ez egy tanulási folyamat, meg kell tanulnom beszélgetni a másikkal, meg kell értsem a benne lévő vágyakat, elképzeléseket, a legapróbb dolgoktól, a legmeghatározóbb kérdésekig. Ha nem beszélget egy pár mindenről, emberhez méltó módon, akkor a kapcsolatuk előbb-utóbb kiüresedik és elfogy.
– Hogyan látják, az ideológiai háborúk kereszttüzében veszélyben van a házasság intézménye? Érték ma egy jól működő, hagyományos házasság?
– Hajdúné Tóth Lívia: A hozzánk forduló, jegyesoktatásra érkező párok között egyre többen vannak, akik hosszú-hosszú együttélés, mondjuk, tíz év után jönnek el, és a közös életükre Isten áldását kérik. Tehát van egy ilyen tendencia is a fiatalok között, hogy a házasság vágya előbb-utóbb megfogalmazódik bennük. Ráébrednek, hogy valami hiányzik az életükből, és ez jó jel. Szóval én pozitív vagyok, és nem gondolom, hogy temetni kellene a házasság intézményét. Inkább sok jó házasságot kell felmutatni, és én ezért örülök a házasság hete kezdeményezésnek.
– Hajdú Szabolcs Koppány: Sok évvel ezelőtt azt lehetett mindenhol olvasni, hogy „mentsük meg a fehérfejű langurokat a kihalástól”. Ez egy kis majomféle valahol Délnyugat-Kínában, amit a kihalás szélére sodort az emberi tevékenység. A házasság nem egy fehérfejű langur, amit meg kell menteni! Nyilvánvaló, hogy az elmúlt évtizedek nem tettek jót a házasság intézményének, hiszen a világháborúk után eltűnt egy komoly férfi populáció, egyszerűen meghaltak a harctéren. És emiatt elkezdődött egy nagyon komoly változás, hiszen át kellett venni a férfiak szerepét a gyárakban, a földeken, és a többi. Ennek hatására törvényszerű, hogy változtak a szerepek, de ez nem jelenti a klasszikus házasság végét. Amíg egyetlen egy olyan házasság van ezen a bolygón, amely „tökéletesen” működik, addig mindannyiunknak van esélye a boldogságra!
Hajdú Szabolcs Koppány és Hajdúné Tóth Lívia ( Forrás: Hajdú Szabolcs Koppány)
